Jászai Marira emlékeztünk

2022. 02. 25.

"A Jászai tehetsége olyan, mint a bugyborék. - Ezt felírtam nagy betűkkel az ajtóm belsejére, hogy mindig magam előtt lássam." 172 éve született Jászai Mari, Varga Gabriella és Ballér Bianka az színésznő ászári szülőházánál emlékezett.

Ászáron minden évben február 24-én megmozdul az egész falu, hiszen leghíresebb szülöttjére, Jászai Marira emlékezik ilyenkor apró és nagy. És persze a művésztársadalom jó része is. A színésznő karrierjének állomásaról is meghívnak ilyenkor egy-két színészt, akik méltóképp ünnepelhetnek ilyenkor. Idén színházunkat Varga Gabriella és Ballér Bianka képviselte, akik Jászai Mari naplójából olvastak fel egy-egy részletet.

Varga Gabriella, Ballér Bianka

"1923. június 5.

Mindig undorodtam a jubileumtól, az élve temetkezéstől. És most engem is elért a végzetem. Agyonjubiláltak.

Megfeleltem nekik.

- Miért ünnepelnek? Mindig azt tettem, ami jól esett és mindig úgy éreztem, hogy helyesen tettem. Ez volt az életem. Ezért nem érdemlek ünneplést. Csak követésre méltó példa vagyok! Mindent magamnak és magamért tettem, ezért voltak sikereim. Elhitték rólam, hogy a tőlem telhető legjobbat akarom. És hogy mindig a legtöbbet akartam, ennek köszönhetem, hogy valamit elértem. És most, hálám kifejezéseül csak egyet kérek: hogy addig élhessek amíg dolgozhatom.

 

1925. május 12.

Csoda-e, ha az életem csodának tartom? Nem csoda-e az én életem folyása? Tízéves koromban kerültem ki a szülői házból, egy kis szoknyában és mezítláb. A kenyerem úgy kerestem meg, hogy ujjaim, füleim lefagytak a hajnali hólapátolásban. Éjjel pedig a patkányok rágták le a hajam a levegőtben kuckómban. És mégis átküzdöttem magam, fölfelé, mindig fölfelé, a világosság felé. A fénynek egy szikrája benne égett a lelkemben és ez vezetett. És mentem előre, az első betűtől kezdve egyedül! Senki sohasem segített, sohasem buzdított. Ellenkezőleg: mindenki, aki hozzám ért, taszított vissza — a sötétség felé. És én másztam és kapaszkodtam, és följutottam a fénybe.

Kikászálódtam a pocsolyából, de egészen tisztára sohase tudtam kimosakodni.  Szörnyű erőfeszítéseim ellenére sem tudtam arra a magaslatra elérni ahová a lelkem vágyott. De mindig elkeseredetten, fogcsikorgatva törtem fölfelé: ezért nem maradtam lenn, ahonnan elindultam.

És mindig a jót akartam: az igazat és a szépet.

Mindent újra kezdenék, mindennek újra nekivágnék, ha előre is tudnám hogy többet nem érhetnék el, mint amennyit ezzel az életemmel elértem. Mert újra csak hinnék abban, hogy helyesen élek. Újra hinnék abban, hogy az élet küzdés és szenvedés és hogy a boldogság terméketlenné teszi a lelket.

A kolozsvári közönség elé Deborah-ban léptem: lobogó hajjal, lángoló szemmel, fantasztikus fehér bő ruhában. Berepültem váratlanul a színpadra a nép közül és daccal, fájdalommal kiáltottam:

  • Én vagyok! Mit akartok velem!

Óriási kacagás felelt rá a nézőtérről: nem értettem, csak egy pillanatra villant az agyamba, hogy a szegény, üldözött leányt nevetik ki, de az, hogy engem, a színészt kacagjanak, eszembe se jutott. Pedig úgy volt. Nagy története van ennek. Az elődömben rejlett az oka az én fogadtatásomnak. Az én kikacagtatásomnak.

Úgy szakadtam én a kolozsvári közönségre, mint a vihar sok évi melegházi, zárt levegő után. Szépné Mátray Laura volt ott a primadonna, már hosszú évek óta. Minden szépet és jót ő játszott.

Nem volt rossz színésznő, mert semmilyen színésznő sem volt. Csak gyönyörűségesen szép volt és súgó után elmondott minden szerepet. És ezt is hogyan! Könyv nélkül semmit sem tanult meg, megvárta, míg a súgó elmondott egy mondatot és azt utána mondta. Ha nem hallotta a súgót, kitöltötte a közöket ilyenformán: Ehem, hm, izé, osztán és ehem. A-t és á-t a világért sem mondott volna, mert ezt póriasnak tartotta. Atyám helyett etyém-et, páva helyett péve-t mondott. Sohasem beszélt hangosan, mert akkor nem hallotta volna a súgót és ugyanabból az okból gyorsan sem beszélhetett soha. De olyan szép volt, hogy a közönség beérte a szépségével és el sem képzelte, hogy a színészet más is lehet.  A szerepeket is ez az asszonyság osztotta. Ki is volt kötve a szerződésemben hangsúlyozottan, hogy segédszínésznő leszek. 

Így jutottam Deborah-hoz. Kassai választotta.

Egyszer megkérdeztem Kassaitól, hogyan kell játszani egy Howard Katalin nevű szerepet? Az első történelmi darab volt és éreztem, hogy ehhez valami olyant is kellene tudnom, ami benne nincs meg. Kassai így felelt:

  • Keresd!

Okosság volt-e ez vagy a tehetségem tisztelete? Vagy kényelem? Nembánomság? Máig sem tudom.

Én tehát a megereszkedett, kifakult, művirágnak utóda lettem. Ha dobozát megnyitották, émelygős parfüm áradt szét belőle. De úgy megszokták azt a szagot, hogy nélküle el se tudták képzelni a színházat. Én pedig, amint az Isten tudnom adta, kivittem őket a mezőre, nagy darab ég alá. Itt igazi virágok nyíltak és igazi viharok tomboltak.

Az emberek megdöbbentek és ez nevetésben tört ki belőlük. De milye hamar vált a megdöbbenésük tapssá és ünnepléssé minden megjelenésemen.

De volt egy ember a színházban, egy asszony, Vikol Andrásné, drága név nekem! Szembeszállt egész Kolozsvárral és kikiáltotta, hogy ez a kikacagott kezdő nagy színésznő lesz. Mikor ezt nekem megmondták, nem lepett meg. Azt gondoltam magamban: hát persze, hisz azért lettem színésznő.

 

Alig telt el pár hónap, már tapssal fogadtak, ha kiléptem a színpadra. Szépné egy évig csak állta népszerűsége hanyatlását, aztán megfutott. És mikor elment, úgy elfelejtették, mintha sohasem is lett volna. Közös színészi sors! Jónak, rossznak egyaránt. Minden színész, aki lelép a színpadról, már csak tavalyi felhő.

Szépné után Boer Emmát hozták a színházba. Ő volt az, aki azt mondta rólam:

  • A Jászai tehetsége olyan, mint a bugyborék.

Ezt felírtam nagy betűkkel az ajtóm belsejére, hogy mindig magam előtt lássam."

(Részlet Jászai Mari naplójából)