Ismertető Elem

a Szkéné Színház és az Ördögkatlan Produkció közös előadása (T.M. emlékére)

Férfi: Mindenki egyedül hal meg.
Nő: De nem mindegy.
Férfi: Mi nem mindegy?
Nő: Hogy ki van melletted.
Férfi: Mikor?
Nő: Amikor egyedül meghalunk.
(részlet)

A dráma a szerző Elem című novellája nyomán készült. Egy idős házaspár hétköznapjaiba pillantunk bele: mindennapos, sokszor mulatságos zsörtölődéseikbe, fel-felbukkanó emlékképeikbe, a fiatalság fájdalmas elvesztésébe, a fenyegető, rájuk ereszkedő halál közeledésébe, az elmúlás abszurd, felfoghatatlan tényébe…

• Nő: KEREKES ÉVA
• Férfi: MUCSI ZOLTÁN
• Zenész: ROZS TAMÁS

• Díszlettervező: CZIEGLER BALÁZS
• Jelmeztervező: CZIEGLER BALÁZS
• Zeneszerző: ROZS TAMÁS
• Dramaturg: KISS MÓNIKA
• Videó: ÚJVÁRI CSABA
• Fénytervező: MERVEL MIKLÓS
• Hangtechnikus: MOLNÁR PÉTER
• Asszisztens: ROHÁLY HANNA
• Rendező: BÉRCZES LÁSZLÓ

A kritikai visszhangból

„… Amit a novella mindössze sejtet, az Kerekes Éva és Mucsi Zoltán szívszorító színészi játékának köszönhetően kibomlik a színpadon. A teljes természetességgel elhangzó poénok és a lélegzetelállító jelenetek mindenfajta erőltetettség nélkül elevenednek meg a színpadon. Nincs az előadásban semmi csavar, semmi ismeretlen történet. Minden jelenete saját életünk, szüleink, nagyszüleink életének elmúlása. Az idő megállíthatatlan törtetését láttatja, mely mindannyiunkban szorongást kelt, így folyamatosan keressük a kapaszkodókat. Ilyen kapaszkodó lehet egy anya, férj, feleség, gyerek, szerető vagy egy elem a mérlegbe. Az előadás a végére azonban eléri, hogy a kapaszkodók ellenére beteljesülő elmúlás megnyugtató és kellemes legyen. Ismerőssé és szerethetővé teszi a halált, melyet egyedül kell megélnünk, de nem mindegy, közben ki van mellettünk.

Az előadás végére a középső fehér téglatest ismét kórházi ággyá válik, ám az anyuka helyett immár maga a nő fekszik rajta. Bérczes László rendezésében a színpadon nem történik semmi, éppen ezért minden megtörténik. A csupán 85 perces darab nem kívánja megfejteni a lét értelmét, azonban azzal, hogy bemutatja és értelmezi egy házaspár életet, képes felmutatni az elmúlás nyugalmát. A színészek a járványszínház virtuális világából kilépve sugárzó energiával vannak jelen, mindezt bizonyítja a percekig töretlen vastaps, mely közben számos néző lopva törölgeti könnyes szemeit.”  (Dióssy Panka: Prae.hu)

„… Rozs Tamás egy csellóval ül hosszú méla lesben egy megemelt platformon, mellette egy ágyat formázó másik, kisebb kockák elszórva máshol, hogy le lehessen ülni rájuk és vég nélkül tanakodni a múlton. Egy házaspár (Mucsi Zoltán és Kerekes Éva) vitája, évődése, emlékei töltik ki a játékidő egészét. Az asszony édesanyja fekszik a kórházban, magáról nem tudva, üveges szemmel, a lánya pedig helyette is igyekszik feleleveníteni a szép időket. A férj morog, de nem az együttérzés hiányzik belőle, hanem az optimizmus. „Meglásd, ha majd nem leszünk” – motoszkál a fejemben József Attila verssora.

A két főszerepet játszó színész és a kettejük által alakított hiperrealisztikus magyar karaktertípusok, valamint azok egymásra gyakorolt hatásmechanizmusa teszi átélhetővé, szívbemarkolóvá a történetet. A történetet, amely Bérczes László rendezésében az elmúlás elfogadásáról, a hiány feldolgozásáról és arról szól, hogyan talál az ember helyet az üressé vált székeknek az életében.  (Mosolygó Miklós: revizoronline)