"Sic itur per asperam, ad astra"

Ki ne ismerné Gáspár Sándort, a színészt? Ki ne látta volna színházban vagy filmben szerepelni? Ki ne szeretné a mozdulatait, arcjátékát, stílusát? Ki ne ismerné el tehetségét? A kérdések költőiek voltak, hiszen egy ország zárta szívébe szerepein keresztül, de mégis kicsoda ő? Milyen volt a gyermekkora? Hogyan lett színész? Mitől lett az, aki? Rövid interjúnkon keresztül most egy kicsit jobban megismerhetjük a művészt, az embert. Beszélgetésünk apropója egy - remélhetőleg tavasszal - bemutatásra kerülő történelmi kalandfilm, egy tévéjáték, melyben az egyik főszerepet Gáspár Sándor alakítja. Az interjú elsősorban azok számára készült, akik eddig nem láthattak be a kulisszák mögé, és ezen felül természetesen bárkinek, akinek az alábbi általános kérdések is újdonságot jelentenek. Az interjú első része a művész életébe enged betekintést, míg a második részben egy 1849-es történet és az arról készült film kerül terítékre. 

Gáspár Sándor (1956) 1979-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, ahonnan a Vígszínházhoz szerződött. 1982-ben a budapesti Katona József Színház alapító tagja volt, ahol Bán Jánossal és Dörner Györggyel játszották együtt - később máshol is, összesen több mint harminc évig - a még a főiskolán bemutatott Stílusgyakorlatokat. 1987-től szabadfoglalkozású színművész volt. 1993-ban egyik alapítója Törőcsik Mari Művész Színházának, majd az annak tagjaiból alakult Kelemen László Színkörnek, melyet 1998-ban Márta István fogadott be az Új Színházba, ahol 2011-ig játszott. Ezt követőn a Nemzeti Színház művésze. 2013 óta a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja (Wikipédia), amelynek büféjében, egy forró tea mellett kérdezgetem a művészt.

Hogyan telt a gyerekkorod?

Szentesen egy olyan családi házba születtem, ami valamikor egy módos gazda háza volt, a megfelelő melléképületekkel, egy gyönyörű tornáccal és egy szép, nagy kerttel. Édesapám boltvezetőként dolgozott, anyukám pedig az állami gazdaságban mérlegképes könyvelő volt, ami a mai szakmai besorolását illetően is a könyvelők legmagasabb szintje. Mondhatnám azt, hogy testvéremmel kispolgári családba születtünk, de ahhoz, hogy a lehetőségekhez mérten valamiféle életszínvonalon mégiscsak létezhessünk, a szüleim kitalálták, hogy a mindennapi munka mellett legyen háztájink is. Édesapám vásárolt tíz anyakocát, onnantól kezdve beindult otthon a sertéstenyésztés, annak minden hozadékával együtt, ami ezzel jár. Az összes mezőgazdasági munkát megismerhettük a kukorica- betakarítástól kezdve a feldolgozásig, melynek részét képezte a darálás, a morzsolás, a hereliszt- (lucernaliszt) készítés és nyilvánvalóan az állatokkal való foglalkozás, de teheneink is voltak, és természetesen kutya és macska is. Mindezek mellett hobbiból az öcsémmel együtt galambászkodtunk is, így természetes, hogy közel kerültünk az állatokhoz. A gyerekkorunkat a kispolgári és a paraszti létnek ebben a furcsa kettősségben éltük, és mindeközben az általános iskolában már egész komolyan sportoltunk is.

Gáspár Sándor Almády szerepében a Játék a kastélyban című előadásban

A munka és az iskola mellett mennyire tudtad átadni magad a sportolás nyújtotta élményeknek?

Hihetetlen lehetőséget adott Szentes az ottani fiatalságnak - amellett, hogy csodálatos természeti közeget biztosított a Tisza közelségével és az Alföld varázsával -, ugyanakkor a sportolás lehetősége is adott volt. A városban a legsikeresebb sportágak a vízilabda, a kézilabda és a futball voltak már akkor is. Mi az öcsémmel a Deák Ferenc Általános Iskolában kézilabdáztunk, de olyan szinten, hogy az eredményeknek köszönhetően a sulinkat sportiskolává minősítették át. Folyamatosan szállítottuk a sikereket a város dicsőségére, és Krám Lehel tanár úrnak köszönhetően nagyon komolyan vettük a kézilabdát, még az Országos Úttörő Olimpián is döntősök voltunk. Szóval fantasztikus élményeket élhettünk át, és ebből a környezetből kerültem a szintén szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba.

Volt konkrét elképzelésed a jövődet illetően?

Ebben a korban, 13-14 évesen még nem tudjuk, hogy mik akarunk majd lenni, valamiért azt gondoltam, hogy nekem a fizika-kémia tagozatra kell jelentkeznem, de hamar kiderült, hogy nekem nem sok a kötődésem ezekhez az - egyébként nagyon szép - tantárgyakhoz, sokkal inkább vonzott az irodalom, a történelem, de mindenképp megérte ebbe a gimnáziumba járni, mert itt ismerkedtem meg az iskola igazgatójával, Bácskai Mihállyal, aki magyar-történelem szakos tanár, drámapedagógus, a gimnázium irodalmi-drámai tagozatának elindítója volt. Nekem magyart tanított. Az óráin keresztül kinyílt számomra a világ. Észrevette, hogy mozgékony, érzékeny, élénk gyerek vagyok az átlaghoz képest. Folyton ökörködtem, rosszalkodtam, szóval mindig a figyelem központjába kerültem óra alatt, de ez nem volt szerencsés a tanulást illetően. A lényeg az, hogy ez az ember kiszúrt engem és elhívott a Diákszínpadra játszani, ami már ekkor országos hírű volt. Nagyon élveztem minden ott eltöltött percet, a Diákszínpadosokkal próbáltam, szavaló versenyekre, országos találkozókra jártam, és ezeket a versenyeket általában meg is nyertük.

Az a szép, fényes nap című előadásban Kovács Tamással

Emlékszel egy kiemelkedő élményedre?

17 éves koromban egy miskolci országos szavalóversenyről úgy indultam haza a vonaton, hogy azt a Toshiba rádiómagnót hallgattam, amit megnyertem, mint az egyik fődíjat, és azon a Toshiba rádión hallottam, amikor a miskolci szavalóverseny győzteseinek a nevét felolvasták a Kossuth rádióban. Ezek után szép lassan a fizika tanárom is elfogadta, hogy nem kell belőlem feltétlenül fizikust faragnia. A gimnázium befejeztével beadtam a jelentkezésemet a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolára, de azért megpróbáltam a színművészeti főiskolát is, ahova nagy örömömre - a többszörös túljelentkezés ellenére - felvettek. Hát persze, hogy odamentem.

A szentesi évekről még csak annyit, hogy ugyanezen kondíciók mellett, ugyanabban az élethelyzetben az öcsém (Gáspár Tibor 1957) mindig követett egy évvel. Követett a bölcsődébe, az óvodába, az iskolába, a középiskolába, de jött a diákszínpadra is, sőt ugyanott volt katona, ahol én, aztán a főiskolára is természetesen... A főiskola befejezése után az életünk más-más utakon folytatódott, ő sokat dolgozott vidéken, míg én a fővárosban maradtam. Hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy ő az én testvérem, és a színészi tehetségére fel tudok nézni. A mai napig napi kapcsolatban vagyunk, sőt, most forgattunk együtt Szőke András filmjében Szentesen. Grunwalsky Ferenc barátom fogalmazta meg nagyon találóan, hogy a testvéremmel a főiskola elvégzését követően külön utakat jártunk meg - ami a személyiségünket és a pályánkat illeti -, és mégis mindketten ugyanoda érkeztünk. Szerencsésnek vallom magam, hogy a legjobb barátom az öcsém.

A Trianon című előadásban

Mit szóltak a szüleid a színészi törekvéseidhez?

A szüleim először nem nagyon értették, hogy a fizika-kémia tagozat hogyan egyeztethető össze a diákszínpaddal. Végül, amikor elérkezett a fellépés ideje, megnézték az előadást és nagyon büszkék voltak, pláne, amikor a televízióban is láthattak. Az volt számomra a legmeghatóbb, amikor diploma után eljöttek a Vígszínházba és azt látták, hogy Darvas Iván és Ruttkai Éva partnere vagyok, majd az "Elefántember" címszerepét játszom Hegedűs D. Géza kollegámmal, akivel ketten voltunk a főszereplők. Szerencsére a szüleim nem úgy élték meg a történetet, hogy a színészet egy rossz erkölcsi csábítás, ők tisztelték ezt a szakmát, hiszen akkoriban a televízió által a színészek szinte családtagnak számítottak. Apám kedvenc színésze Páger Antal volt, mint ahogy nekem is, és nem mintha valamiféle szakmai rálátásunk lett volna, egyszerűen a mentalitása, a játéka ismerőssé tette, mintha egy kedves szomszédunk vagy egy nem túl távoli rokon lenne, szóval valamiféle pozitív irányú kötődést éreztünk. Döbbenetes volt az élmény, hogy kamaszkoromban a tévében bámultam az olyan zseniket, mint Őze Lajos, Törőcsik Mari, Kállai Ferenc, Garas Dezső, és most én vagyok a partnerük. A mai napig hálás szívvel gondolok rájuk, amiért a bemutatkozás után nem kellett bármiféle köröket futnom ezekkel a nagy színészekkel, és ez nagyon megtisztelő a számomra, mert ők nem udvariasak voltak, hanem egyszerűen azt látták, hogy én megfelelek az elvárásoknak. Tehát az én alkalmassági vizsgám önmagam előtt ő általuk lett hitelesítve.

Miben volt más az első színházi, mint az első filmszerep?

Az első színházi fellépést az ember nem úgy éli meg, hogy."fúúú, most lépek fel először". Ennek van egy folyamatossága, mint a diákszínjátszás, az amatőr múlt, majd a főiskola idején a harmadév, a negyedév, amikor már elmehettünk kisebb szerepekben statisztálni, aztán következtek a nagyobb szerepek. Volt ennek egy íve, egy szép felvezetése. A filmek esetében nagyobb volt a változás, hiszen ekkor még nem volt amatőrfilmes múltam sem, de amikor harmadéves koromban elérkezett az idő, egyszerre két fontos szerepet is kaptam, egyiket Szinetár Miklós "Az erőd", a másikat Gyarmati Lívia a "Minden szerdán" című filmjében. Tulajdonképpen úgy estem át az első filmem tűzkeresztségén, hogy egyből kettőt készíthettem. A filmezés olyan helyekre juttatott el Magyarországon, ahova legvadabb álmaimban sem tudtam volna elrepülni. Végigtutajozhattam a "Tutajosok" című filmben a Lengyel- Csehszlovák határtól a Dunajecen egészen le majdnem a Tiszáig, aztán a Tisza mellett végig rengeteg faluban forgattam, de bejárhattam többször is a csodálatos Kárpátalját vagy a gyönyörű Erdélyt. Még tovább megyek, mert hihetetlen, hogy milyen helyszíneken forgathattam Budapesten, a Gellérthegytől kezdve számos izgalmas helyen megfordultam. Például egyszer, novemberben, az akkor 7 fokos Dunában víz alatti felvételeket készítettünk, és hiába volt rajtam búváröltözet, majdnem megfagytam. Amikor feljöttem a csónakhoz, Grunwarsky Feri a nyakamnál öntötte be a búvárruha alá a forró teát. Budapestet megismertem a romos külvárostól a legelitebb szállodáig, de forgathattam a Budavári labirintusban, sőt, egyszer még egy krematóriumban is. A forgatások olyan szabadságot adtak, ami által megismerhettem az ország rengeteg, számomra addig ismeretlen pontját.

A filmeken keresztül eljuthattam külföldi fesztiválokra, mint Montreal, San Sebastian, Cannes... A színház teljesen más. Ott a színpadon kell azt az illúziót kelteni magunkban és ezáltal a nézőkben is, hogy a színház tere az végtelen, és csak a mi fantáziánkon és a néző befogadókészségén múlik az, hogy mekkora utat tudunk bejárni. Ez egy csoda.

Az Ítélet és kegyelem című film forgatásán

Miben más készülni a színházi szerepre és miben más a filmszerep?

Egy színházban általában minimum 4-5 hét van arra, hogy az olvasópróbától eljussunk a premierig. Rengeteg elemzés, megállás, új gondolatok felvetése, míg szép lassan kialakul valami, ami a főpróbahéttől már mutatja magát. Onnantól kezdve nagyon erőteljesen izmosodik a produkció, és remélhetőleg jön a csoda, a premieren pedig elszáll az előadás. A film nem ilyen. A film egyből megteremti neked a helyzetet. Nincs próbaruha, nincs díszlet illusztrálás, mindent ott kapsz meg helyben. Itt nem arról szól a történet, hogy a lelkedet majd arra a bizonyos jelenetre össze kell törnöd, addig készítsd fel magad, és ha elérkezik az idő, sikerülni fog. A filmen egyből meg kell csinálni, nincs idő a kialakulásra várni.

Miért éppen Fehérvár?

A szakmai sorsomat illetően hatalmas szerencsének tartom, hogy rengeteg mesterrel, igazi tehetséggel dolgozhattam együtt. Soha nem éreztem azt, hogy kisodródtam volna egy olyan főcsapásról, ami értelmet adhat a létezésemnek, mint színész, és ez sosem a helyszínhez köt, hanem mindig úgy köt, ahogy köt oda. Azért vagyok itt, Fehérvárott, amiért anno a Katonában voltam, mert azt gondolom, hogy jelenleg ez a legizgalmasabb számomra. Ugyanez vonatkozik arra az időre is, amikor a Művész Színházat alapítottuk, vagy amikor a Radnóti indult. Bárhol is jártam, mindenre nagyon jó szívvel emlékezem.

Utánajársz a szerepnek, hogy hogyan kellene azt megformálni?

Tapasztalataim alapján nem jó, ha én kialakítok egy Gáspár Sándor- féle metódust, mert az engem beszűkít. Ha nem tudom az adott partnerrel vagy rendezővel szemben képviselni az elképzelésemet, akkor valószínűleg zavarba jövök vagy feszült leszek, ragaszkodni kezdek valamihez, ami nem biztos, hogy jó. Inkább az érdekel, hogy az alkotótársam - adott esetben a rendező - hogyan gondolkodik, rá figyelek, hiszen ő a legfontosabb kontroll. A szövegtanulás érzékeny dolog. A legtöbb rendező azt szeretné, hogy már az olvasópróbára kész szövegtudással érkezzen a színész, de nem ez a gyakorlat. Ebben sem alakítottam ki módszert, valamikor az a jó, amikor szinte a főpróbahétig még keresgélünk - akár a saját szavainkat is használva - és az utolsó hétre áll össze a szöveg pontossága, amit az író is elvár.

Az ember tragédiája 2-ben Picassoként Ballér Biankával

Vannak-e kialakult szokásaid, amik segítenek a koncentrálásban?

Bennem is kialakultak különböző sémák, ilyen például az előadásra való felhangolódás sémája: amikor színpadra megyek, megérintem a jobb kezemmel a függönyt, amikor a végszó elhangzik, csinálok egy karkörzést, de ezer ilyen példát tudnék még mondani. Ezek a kis formagyakorlatok felkészítenek arra, hogy megfelelően koncentrált állapotba kerüljek, de ennek van egy csapdája, ugyanis börtönné válhat, ha ezekre összpontosítok. Rájöttem, hogy ezek a mütyürök idővel nagyobb terhet tettek a vállamra, mint azok a feladatok, amiket egyébként bent, a színpadon illene elvégeznem.

Mennyire határozta meg ezt az évedet a COVID?

Színészi értelemben nem túlzok, ha azt mondom, hogy nekem eddig sosem voltak laza évadjaim. A rendezők, igazgatók mindig kitüntettek sok és komoly szereppel. Ez az évad is sűrűn indult, kezdtem Dosztojevszkij; "Bűn és bűnhődésével", aztán folytattam Szabó Magda fantasztikus színdarabjával, amelyben Gézát alakítottam ("Az a szép fényes nap"), majd jött a "Trianon" Seress Zolival. Bemutattuk 2020. március 8-án, 13-án volt a következő előadás, és az volt az utolsó. Azóta nem léptem színpadra (ma 2020. december 7. van - a szerk.) A legsűrűbb helyzetekről hirtelen leválasztódtam, mint amikor százzal megy az autó és hirtelen szembejön a fal. Nem úgy történt, hogy elfogy az üzemanyag és lelassul, majd megáll a kocsi. Nem. Teljes sebességgel egy falnak szaladtam. Azóta is folyamatosan reménykedünk, mindig újratervezzük a dolgainkat ugyanazzal a hittel, talán már harmincadjára, de nem tudunk mást tenni. Most éppen úgy néz ki, hogy talán tavasszal jöhetnek a nézők, addigra mindannyian megkapjuk az oltásokat, de közben itt, a színházban a Zoom program segítségével eleinte olvasópróbákat, elemző próbákat tartunk, és talán februárban elkezdjük a próbákat. Kis szereplős színdarabokat talált ki a vezetés a praktikusság szempontjából, és talán jövő ősszel elővehetjük az idén tavasszal bemutatott előadásokat.

Magánemberként szintén nehéz a helyzet, nekem a COVID a Balatont jelenti, ahova vissza tudtam vonulni egyfajta szerencse fiaként. Rengeteget kertészkedtem, magaságyást emeltem, paradicsomot, paprikát, hagymát termesztettem, olyan szinten, hogy még büszke is voltam magamra, majd aztán sokkos helyzetbe kerültem, mert megtámadták a bogarak az én gyönyörű növényeimet. A főbűnös a poloska volt. Átmentem tanácsot kérni a szomszédba Bán János barátomhoz, aki nagy kertészeti szakértő, és ő azt javasolta, hogy vegyek elő egy dunsztos üveget, öntsek bele vizet meg ecetet, és kesztyűs kézzel dobáljam bele a bogarakat és tegyek így minden nap. Na, ekkor döntöttem el, hogy ezzel én leállok, nem leszek a bogarak rabja. Onnantól szörföztem, bicikliztem...

Folytatjuk...

forrás: Máthé József "Fiery"/Színfalak mögött

Fotó: Kiss László