"Erős év van mögötte, Mercutio is volt, és Raszkolnyikov is. Gondterhelt arca kiváló. Csapatjátékos." - Nagy Pétert, az "Évad Legjobb Színészét" Majer Tamás kérdezte a Fejér Megyei Hírlapban.

Szép, már-már uralkodói ne­ve van, de meglehetősen gyakori. Nem kellett volna megváltoztatni?
– Úgy voltam vele, hogy ez van. Fölvetődött egyszer-kétszer, valószínűleg szükség is lett volna rá, de én nem vagyok eléggé tudatos, az a baj. Ezeket a dolgokat nem tartom kellőképpen fontosnak. Van egy névváltoztatási szándékom, de azt inkább magáncélokra fogom használni. A színpadon már megmaradok ennek. Ha cárnak jó volt, nekem is meg­felel.

Mennyire exhibicionista?
– Régi kérdés, hogy a színészetnek és az exhibicionizmusnak együtt kell-e járnia. Valamennyire biztos. Alapvetően én inkább szégyenlős alkat vagyok. Számomra nem a szereplés maga a fontos, hanem inkább a mondanivalója, üzenete annak, amit közösen létrehozunk, legyen szó bármilyen formátumról: színházról, filmről, zenélésről, bármiről. Az a fontos, hogy a tartalom átjöjjön, az üzenet megjelenjen, tanuljunk egymástól. Azt gondolom, én közvetítője lehetek azoknak az értékeknek, amelyekről szólunk. A magamutogató exhibicionizmus zavarba ejtő. Ha van is, le kell küzdeni magunkban. Nekünk, színészeknek dolgunk, hogy ezt háttérbe szorítsuk. Annak megfeleltetve kell a személyiségünket tisztán és érthetően tartani, amit az adott előadás, tartalom, üzenet megkíván.

Bűn és bűnhődés

Közvetítőnek kell lenni tehát. Néhány éve a Cseh Tamás-­­emlék­koncerteken olyan dalokat énekelt, mint a Volt egy időszak („Töprengve Isten természetén”), a Bárány az üres lakásban, a Dodó néni. Ezeket választotta, vagy önre osztották, mint egy szerepet?
– Volt egy időszak, amikor nagyon sokat beszélgettünk, sok időt töltöttünk el együtt e dalok szövegeinek írójával, Bereményi Gézával, akkoriban voltak ezek a koncertek. A Bárányt én választottam. Géza adott nekem egy lemezt, mondta, hogy ezt hallgassam meg, azon volt a Bárány az üres lakásban. Annak az üzenete, amit az közvetít, az egy személyes ügyem.

Talán a legjelentékenyebb tavalyi szerepe Raszkolnyikov megtestesítése volt a Bűn és bűnhődés című elő­adásban, aki egy tépelődő figura. A tépelődő attitűd jellemzője az említett daloknak is. Ez önre jellemző tulajdonság, vagy arról van szó inkább, hogy „jól áll” a karakteréhez, ezt látják meg önben a rendezők?
– Nyilván azért találnak meg ezek a dolgok, mert alapvetően ilyen vagyok. Azt hiszem, hogy túlságosan is elemző vagyok, túlságosan is szeretem szétszedni és megérteni a dolgokat. Ennek nem biztos, hogy az élet más területén lenne helye. Sokszor nagy átok, mert emiatt az egyszerű dolgokat nem biztos, hogy észreveszem. Vagy most már azért igen! Próbálok fejlődni, megtanulni örülni a dolgoknak, és tudom, hogy nem kell mindent szanaszét elemezni, na! De nyilván ez bennem van: szeretem megérteni a dolgokat, szeretem megérteni a gépek működését is, ugyanígy az emberi természet működését is. Amit mi csinálunk, a színház, egy-egy előadás, az olyan, mint egy krimi. A néző beül, és nem tudja, mit fog látni. Megpróbálja kibogarászni, mi is az a történet, amit lát, és hogy mi mit akarunk mondani általa. Nekünk az a dolgunk, hogy lerakjuk a jeleket, abba az irányba tereljük a közös gondolkodást és érzelmet, amiről szó van azon az estén. Ehhez viszont muszáj az az analitikusság, amivel nekünk, akik létrehozzuk az adott előadást, közösen rendelkeznünk kell. Pontosan tudnunk kell, hogy melyik csavart hova kell rakni ahhoz, hogy összeálljon a szerkezet, és működjön, forogjon.

Romeo és Júlia

Mesélne az előző évadjáról?
– Nagyon fontos előadásaim voltak a tavalyi évben. Kezdve Az én kis hűtőkamrám című előadással, ami egy nagyon jó, klasszikus színházi csapatmunka volt. Manapság igazi különlegesség, hogy erre valahol lehetőség nyílik, és megfelelő emberek és környezet is van rá. Ezt követően jött Raszkolnyikov. Amikor az ember megtudja, hogy ezzel fog találkozni, az picit ijesztő! Számomra egy nagyon fontos állomás. Azt képviseli ez a történet, ez az előadás, hogy miért zsákutca a raszkolnyikovi gondolkodás. Dosztojevszkij története, amely egy össztársadalmi képet tár elénk, az akkori Oroszországra volt igaz, de azon túlmenően valami más tanulságot akart vele a tudtunkra adni. Ez egy megtéréstörténet. A keresztény szimbolikát nem lehet különválasztani tőle, sőt, erről szól. A megbocsátásról szól, arról, hogy az ember egyáltalán képes-e arra, hogy elfogadja a feloldozást, és ezáltal térjen meg; a szónak a klasszikus értelmében. Ez az üzenet, amit, azt gondolom, sikerült képviselni az előadással. Ez számomra nagyon-nagyon fontos volt. Ez egy olyan pont, amiért megéri színésznek lenni. Amiért megéri néha vállalni azt is, hogy nem mindig észszerű ezt csinálni, mert sokszor életellenes. Ott volt még Mercutio szerepe is a Rómeó és Júliá­ban, ami nekem a legkedvesebb darabom. Játszottam már Rómeót, egyszer meg is rendeztem. Eljátszani most Mercutiót és a Patikáriust, ez nekem majdnem olyan volt, mint egy jutalomjáték. Az előző évadban mutattuk be a Trianont is. Ez a téma a mi közösségünknek egy kibeszéletlen problémája, szembe kell nézni mind­egyik oldalával, hogy levonjuk a tanulságokat. Ezek jó pillanatok. Összességében nagyon nehéz év volt – mindennel együtt –, de mégis, olyan értelemben pozitív, hogy sikerült azért bemenni a színpadra, a színházba, amiért én színész akartam lenni, amiért ezt a hivatást választottam.

Melyik új előadásokban ját­szik a 2020–2021-es évadban?
– Már próbáljuk Az ember tragédiája 2. című előadást, a társulat minden tagja játszik benne. Játszom majd a Csónak, avagy az özönvíz előtt című darabban is. Ez egy nagyon jó, fontos és időszerű mű. A Presnyakov fivérek írták, akik a Terrorizmust is. Én nagyon bírom őket. Ritka az olyan író manapság, aki a színházat is tudja, ők ilyenek. Beszélik a színház nyelvét. Utána következik majd a Koccanás, Spiró darabja a nagyszínpadon. Ezek lesznek az új bemutatóim.