Szikora János idén lett 70 éves, a jelenlegi a kilencedik évada a Vörösmarty Színház igazgatójaként - ennek apropóján készített vele interjút Majer Tamás, a feol.hu munkatársa.

Jó helyen van?

– Arra, hogy itt ülhetek, és ennek a társulatnak lehetek az igazgatója, a sors ajándékának is tekintek. Egy csomó olyan dolog nyílik meg előttem felismerésként, amelyek azt tudatosítják bennem, hogy ennek így kellett lennie. Azt hiszem, hogy most a létező legjobb helyen vagyok!

Mik ezek a felismerések?

– Amikor gimnazista voltam, az én egész szellemi fejlődésemet meghatározó tanárom, Jávor Ottó gyakran beszélt Székesfehérvárról, de én egy nyári kiránduláson kívül mindig csak elrobogtam a város mellett a Balatonra tartva. Nem tudom, miért nem gondoltam, hogy ide nekem be kellene térnem. Amikor az igazgatói pályázat során a jelöltek meghallgatása zajlott, sok idő volt a meghallgatások között. Sétálgattam a Hiemer-házban, eltévelyegtem a házasságkötő terembe, lenéztem a lábam alá, és meglepetten láttam, hogy egy része a padlónak üvegpadló: többemeletnyi mélységbe lehet letekinteni, ahol évszázados feltárt falak és rendszerek húzódnak. Arra gondoltam, ha engem kineveznek, tuti, hogy a küszöbön álló esküvőmet itt fogom tartani. Így is történt. Idén nyáron volt a nyolcadik koronázás, amikor belevágtam, pusztán mint egy színházrendezőt érdekelt. Nagyon izgalmas ceremónia, vajon hogy nézhetett ki? Ahogy elkezdtem magamat beleásni a királyok életébe, akkor is olyan élményem volt, mint a Hiemer-házban; jöttek elő a sorsok, a történetek. Úgy tekintek erre a városra, mint egy titokzatos kincsesbarlangra.

Pillanatkép a Nuka című hangjáték forgatásán (Kricsár Kamill, Ballér Bianka, Varga Lili, Ladányi Júlia)

Hogy vannak ma? A tavaszi korlátozások alatt lapunkban is írtunk Nukáról, egy otthon készülő mesefilmsorozat világjáró jegesmedvéjéről, akit a társulat két tagja, Kerkay Rita és Kricsár Kamill teremtett. Nem szűnt bennük a kreativitás. Hogyan képes segíteni a színészeket, hogy kibírják, most nem lehetnek színpadon?

– Levelezek a társulattal. Időről időre tájékoztatom őket az aktuális helyzetről, de írok magamról is, és késztetem őket, hogy ki-ki, akibe belészorul ötlet, energia, bármi, ossza meg mindnyájunkkal. Van a társulatnak egy önálló közösségioldal-csoportja, ahol minden információt megosztanak egymással. Ötleteket is! Vadászom ezeket az elképzeléseket. Nuka a kisfiam egyik kedvence, imádja ezeket a kisfilmeket! Mindenkiben rengeteg kreatív energia van. Rövidesen az egész társulat bemozdul, és – bár egyelőre csak képernyőn keresztül –, de ismét lesznek olvasó- és elemzőpróbák.

A pandémia miatt ugyan halasztódik Az ember tragédiája 2. című új színmű színházi ősbemutatója, de a színrevitel elkészült. Mi a cél? Irány a színháztörténet?

– Ebben a kérdésben egy kicsit különválik a társulati és a személyes ambíció. Azért kezdek most magamról beszélni, mert azt gondolom, ebben a társulatban nekem van a legmélyebb kapcsolatom ezzel az anyaggal. Úgy kaptam meg a felkérést az új Nemzeti Színház nyitóelőadására (premier: 2002. március 15., megj.: a szerző), hogy azt csinálok, amit akarok. Azért vágtam rá a Tragédiát, mert korábban egy olyan időszakban töltöttem négy évet művészeti vezetőként Szegeden, amikor a Szegedi Nemzeti Színház és a Szegedi Szabadtéri Játékok közös igazgatás alatt volt. Minden évben azzal „piszkáltak”, hogy mégiscsak illene Az ember tragédiáját megrendezni ott. Mindig visszapattantam a falról, mert azt éreztem, nem vagyok rá kész. Olyan ez, mint amikor az ember lát egy nagyon magas hegyet, és azt gondolja, hogy ennek csak a feléig tud fölmászni, a csúcsra sosem. Az ember tragédiája rendezésének felkérésével anno csak egy kötelezettségem járt: egy évig semmi mást nem vállalhattam! Így aztán, amit lehetett, elolvastam, embert, aki mondhatott nekem valamit a Tragédiáról, megkerestem. Amikor végül is megcsináltam, úgy hagytam ott, hogy: no én ide fölmásztam, nagyon nehéz volt, körülnéztem, nagyon szép, de még egyszer nem akarom. Sokat kivett belőlem, elfáradtam bele. Úgy éreztem, nekem már nincs több gondolatom Az ember tragédiájával kapcsolatban. Aztán egyszer csak itt egy beszélgetésen, amikor tervezni kezdtük a következő évadot, fölvetődött a Tragédia, de úgy, hogy négyen (Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba, Szikora János, megj.: a szerző) rendezzük. Az egy másik helyzet volt. A végeredmény után azt éreztem, hogy ezt még tovább kell vinni! Valami vakmerőség ébredt bennem, valami megszólítás. A Tragédia 2-vel is azt éreztem, hogy úgy látszik, ez a mű, ez akar tőlem valamit. Úgy tűnik, hogy a kapcsolatom a Tragédiával ezzel a négy író (Darvasi László, Márton László, Tasnádi István, Závada Pál, megj.: a szerző) által megírt Tragédia 2-vel vált teljessé, így rajzol egy olyan ívet, amit én gondolatban és szóban nem nagyon tudnék meghúzni, de majd, kis idő távlatából, aki a munkámra és énrám is kívülről és távolról rá tud nézni, biztosan össze tudja kötni.

Az ember tragédiája 2. Délfrancia szín (Gáspár Sándor, Ballér Bianka)

Könnyű volt felkérni az írókat?

– Egyáltalán nem. Sőt, el is bizonytalanodtunk, mert mi az gondoltuk, hogy hú, milyen jó ötlet. Az írók nem ezt, nem így gondolták. Azt mondták: ne hülyéskedj, csak nem gondolod, hogy Madách után én most nekiállok!? Mindenkiben a félelem volt, és inkább az elutasítás. Ott nyertünk csatát, amikor eljöttek, és megnézték azt a Tragédiát, amit mi négyen rendeztünk. Onnantól kezdve elkezdték ezt komolyan venni. Volt még egy törés: szegény Térey János halálakor. Megijedtünk, azt éreztük, hogy a sors azt akarja, hogy ne csináljuk. Amikor képbe került helyette Darvasi Laci, aki egyébként nem hezitált annyit, megint meglódult az egész.

Néhány héttel ezelőtt fejezte be a társulat az Ítélet és kegyelem című tévéfilm forgatását Csákberényben.

– A Nemzeti Filmintézeté az érdem, hogy egy ilyen pályázatot kiírt. Nagyszerű, hogy ez valakinek az eszébe jutott. Káel Csabáról van szó, aki operarendezőként is jelentős. Tudja, mi az, hogy színház, tudja, mit jelent színházban dolgozni, és valószínűleg felméri azokat a károkat, amiket a pandémia okoz a színházakban. Nekünk ez a segítség végtelenül kapóra jött. Itt van ez az anyag, a Perelj, Uram! Elsősorban a Román Károly által írott színpadi adaptációra fókuszáltam, amikor megrendeztem a színházban, de valójában az, hogy ebből film születhet, nem a színházi előadásnak, hanem a regénynek, Sobor Antalnak, és az ő írói technikájának köszönhető. Ez a regény olyan, mint egy irodalmi forgatókönyv. Most szedegetem össze a hétszázvalahány snittet, amit leforgattunk.

Az Ítélet és kegyelem című film forgatása

A vágószobában?

– Egyelőre még a számítógépen. Nézegetem a rövid snitteket, azokat próbálom fejben összerakni. Aztán jöhet a vágás. A filmkészítésben két csodálatos dolog van! Az egyik maga a forgatás, de az mégiscsak egy fényképezés. A film majd a vágószobában készül el. Mindig is rabul ejtett az a virtuális legójáték, amit a vágóasztalon a képekkel csinálni lehet. A sorrendjüket megváltoztatom, hosszukat lassítom, gyorsítom. Ahogyan ezeket a változásokat csinálom, úgy az értelmét is képes vagyok módosítani. Végtelenül szeretem ezt a munkafolyamatot.

forrás: feol.hu

fotó: Torma Sándor, Nagy Norbert (feol.hu)