Saját történetekből összeálló történelem

2016. 09. 13.

„Nagyon szeretek úgy dolgozni díszlettervezőként, hogy együtt gondolkodunk a rendezővel” – vallja az 56 csepp vér látványtervezője, Szendrényi Éva, akivel az 1956-os eseményekről beszélgettünk, és persze arról, hogy mi inspirálta és hogyan született meg az előadás díszlete.

Van valamilyen személyes története az 1956-os forradalommal kapcsolatban?

SZ. É.: Azt gondolom, hogy valamilyen formában mindenkinek van személyes kötöttsége az ’56-os eseményekhez. Mindegyik más és más. Én csak édesanyám és édesapám történetét ismerem. 1956-ban a szüleim 16 évesek voltak, annyi idősek, mint itt Romeo és Júlia, azaz Robi és Juli. Mindkettőjüknek megvolt a saját története − egyikőjük Budapesten élt, a másik pedig vidéken.

Ismerte az 56 csepp vér c. darabot korábbról?

SZ. É.: Shakespeare-től a Romeo és Júliát igen, hiszen az egész történetnek ez a klasszikus mű ad keretet. Tíz évvel ezelőtt, amikor bemutatták a Sportcsarnokban, nem voltam ott a helyszínen, de láttam a tévés közvetítést. Abban a szereposztásban Palcsó Tamás Robit, Kaszás Attila Lőrinc papot alakította. Székesfehérváron Börcsök Olivér és Feke Pál mutatkozik be az előbb megemlített főszerepekben.

Milyen kialakult képe van az 1956-os forradalomról?

SZ. É.: Sajnos csak szemelvényeket tudok az egészből, így nem beszélhetek kialakult képről. Én még az a nemzedék vagyok, akibe belesulykolták az iskolában, hogy ellenforradalomról van szó. Majd ez a vélemény, megítélés változott. Ahogy idősödőm, egyre inkább azt érzékelem, hogy a történelem egy egészen érdekes módon, több részletből, mindenki saját „meséjéből” tevődik össze. Ebből a sok-sok adalékból születik egy, amelyből ki-ki levonhatja a saját igazságát.

Az olvasópróba alkalmával Szikora János rendezőtől elhangzott egy történet. Hatévesen rálátott egy barikádra, ahová egy vöröskeresztes teherautó érkezett sebesülteknek és halottnak látszó emberekkel. Amikor a barikádosok beengedték a járművet, az addig fekvő és élettelennek látszó emberek hirtelen felpattantak és mindent szétlőttek.

Azt mondta, ő arra jött rá később, hogy ez nem az oroszok és a magyarok, hanem a magyarok és magyarok közötti rettenet volt. Az oroszokat pedig csak segítségül hívták be. Azt gondolom, hogy mindennek nagyon sok oldala van. Nem minden fekete és fehér. Ezt az egészet eléggé nehéz átlátni, amihez nekem még biztosan nagyon sok időre van szükségem.

Hogyan született meg az előadás díszlete? Mi inspirálta, milyen gondolatokkal kezdett hozzá a feladathoz?

SZ. É.: Amikor a férjem a Terror Háza építésze volt, egyfajta statisztaszerepet töltöttem be hátvédként, közben nagyon sok érdekességet hallottam. Ott minden emeleten van egy dombormű, ami az eredeti Sztálin-szobros emlékműnek a reliefje − nekem ezek jutottak eszembe az 56 csepp vér kapcsán.

Olyat kellett kitalálnom, ami bálhelyszín, templom, utca tud lenni, teret tud adni egy harcnak vagy egy kétemberes beszélgetésnek. Közben Szikora János elmondta, hogy nem tradicionális díszletet szeretne, hanem inkább jelzésértékűt, amihez filmvetítés is kapcsolódna. Nagyon-nagyon szeretek úgy dolgozni díszlettervezőként, hogy együtt gondolkodunk a rendezővel. Én rajzoltam neki valamit, az őt inspirálta valamire, amiből aztán én is inspirálódtam. Szeretem őt kihívni a díszletgyártó műhelybe, megmutatni a félkész árut is, mert hiába jó a térlátása, ha szemtől szembe megnézi, akkor még további gondolatok jutnak eszébe. Együtt, közösen találtuk ki, hogy milyen legyen a színpadkép, a díszlet.

 

Képgaléria