Fél éven belül megkapta a Prima Primissima díjat és kiváló művész lett Tóth Ildikó, aki öt éve tagja a Vörösmarty Színház társulatának.

A Magyarország Kiváló Művésze címet március 15-e alkalmából ítélték oda a Jászai Mari-díjjal és érdemes művész címmel is rendelkező színésznőnek. Az idei ünnep azonban más, mint a korábbiak, a koronavírus-járvány ezt is befolyásolta, ezért a lemondott ünnepségek miatt Tóth Ildikó is egy későbbi alkalommal veszi át az elismerést. A külsőségek azonban most egyáltalán nem fontosak, a leglényegesebb az, hogy óvjuk magunkat és környezetünket, ahogy csak lehet – véli a színésznő is, aki február közepe óta tudja, hogy kiváló művész.

A színpadon és a hétköznapokban is egyszerű szépségével, kellemes személyiségével jelen lévő Tóth Ildikót gyermekkori emlékek kötik Fehérvárhoz. Ugyan hatvani születésű, ám mivel édesapja katonatiszt volt, a család három évet töltött Székesfehérváron. A kis Ildi az óvoda utolsó évét és az általános iskola első két évét járta ki itt, a városban. Jó emlékei vannak, például egy cirkuszi előadásról, moziról – ezeket nemrég egy beszélgetős esten is elmesélte a Királykút Emlékházban. A színházi pálya felé fokozatosan fordult, már a Marcaliban töltött gimnáziumi évek előadásélményeinek is köszönhetően. Bérlete volt a kaposvári Csiky Gergely Színházba, amely ekkor az egyik legjobb szakmai műhely volt. Amikor úgy döntött, hogy színész akar lenni, felvételizett a Színművészeti Főiskolára (ma egyetem – a szerk.), ahová a harmadik nekifutásra vették föl. Akkor ez biztosan zavarta, ám nem élte meg tragédiaként, s ma úgy gondolja: bizonyára kellettek azok a plusz évek ahhoz, hogy még elhivatottabb legyen – fogalmazott Tóth Ildikó.

Jó érzés, hogy most ismét tartozik valahová

A második próbálkozás után elment az akkori Nemzeti Színház alternatív színészképzésére, amely nagyobb magabiztosságot adott neki. A harmadik, sikeres felvételi után Szinetár Miklós osztályába került, gyakorlatra pedig a Radnóti Miklós Színházba.

Miután végzett, itt kezdhetett, s négy évig a társulatnál maradt. Ezután az Új Színház következett, majd rövid ideig a szombathelyi Weöres Sándor Színházhoz került. Aztán szabadúszó lett, s öt éve szerződtették a Vörösmarty Színházhoz. A művésznő számára minden színház egy-egy pályaszakaszt, újabb iskolát jelentett, szabadúszóként pedig megtalálták a filmek, sokat forgatott. Jó érzés, hogy most ismét tartozik valahová, s reméli, hogy a fehérvári színpadon még sok nagyon jó előadás révén léphetnek párbeszédbe a nézőkkel.

Visszatérve a jelenbe: pályája során még nem került ehhez hasonló rendkívüli helyzetbe, amikor lényegében nem látható előre, mikor léphet újra színpadra. Miniatűr „vészhelyzetek” voltak, ha például betegség miatt be kellett ugrania valaki helyett, vagy ő helyette ugrott be más egy szerepre, de ezt nem lehet összehasonlítani a jelen állapottal. Itt nagyon fontos az egyén és a közösség felelőssége, s ezek is olyan témák, amelyekről egy színházi előadás keretében is nagyon jól lehet beszélni. Lelki mankót nyújthat ilyenkor egy-egy darab, a közösen megélt élmény – véli a színésznő. Mostanság a kiszámíthatatlanság érzete határozza meg az ő napjait is, hiszen nem igazán lehet előre tervezni. Ilyenkor át kell strukturálni a napokat és a gondolkodást, hogy a körülményekhez képest a lehető leggazdagabban tudjuk élni a napokat. S fontos volna, hogy mindenki találja meg azt, miként tud segíteni a körülötte lévőkön.

Az nagyon jó, hogy e rendkívüli helyzetben az online térben sok-sok előadás vált elérhetővé élőben is, és a színészek például felolvasással segítenek az iskolai olvasmányok kapcsán. Ám az is nagyon jó volna, ha minél előbb visszaállna a „régi-új” rend, hiszen a színház személyesen átélt varázsa semmivel sem pótolható. Akkor és ott egészen másként áramolnak az energiák, s ez online nem helyettesíthető – fejtette ki a színművész.

A díjakról egyébként az a véleménye: az ember „gyalogos közkatona”, így ő is az a színházban. S ezt az egészet azért csinálja, mert valamiről nagyon szeretne beszélgetni másokkal, pályatársakkal és a közönséggel, és ez a színdarabokon keresztül nyilvánulhat meg. Ők a kollégáival a színpadon mesélnek, s ha egy-egy mondat lerakódik valakinek az elméjében és vezérfonallá válik, akkor a művészet már beteljesítette a feladatát. Az pedig, hogy az ember közben díjakat kap, csak egy plusz. Természetesen nagyon jólesik, ám a mindennapokban ő is ugyanaz a „katona” marad, aki továbbra is teljesíti a feladatát.

szöveg/Bokros Judit, feol.hu