"Ne dőljön össze a világ!" - Beszélgetés Krisztik Csabával

2019. 06. 27.

Végre hasznát vette, hogy kisgyerekként muszáj volt románul tanulnia: ősszel érkezik a mozikba a Valan című film, aminek főszerepét a Forte Társulat és a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja, a Jászai Mari-díjas Krisztik Csaba játssza, akivel pályájáról, játékról és szabadságról beszélgettünk. JÁSZAY TAMÁS INTERJÚJA.

 

Revizor: Margitta alig tizenötezres lélekszámú település, ami mintha a Debrecen, Szatmárnémeti, Nagyvárad alkotta háromszög közepén feküdne. Kisgyerekként mit tudtál a színházról? 

Krisztik Csaba: Azt hiszem, semmit. Jellemzett viszont egyfajta lelki türelmetlenség. Sok mindenre fogékony voltam a tánctól a zongorán át a sportig. Kitartóan keresgéltem az önkifejezés formáit, és ez nagyon ideális színészalkat: rengeteg dolog érdekelt, de soha nem ragadtam le egynél. Kipróbáltam, belekóstoltam, aztán mentem tovább.

Krisztik Csaba. Fotó: Vörösmarty Színház
Krisztik Csaba. Fotó: Vörösmarty Színház

R: Amolyan osztály bohóca voltál?

KCs: Nem tudom, lehetséges. Otthon állandóan vicceket meséltem, a szüleim el is küldtek egy viccmondó versenyre. Megnyertem, és ez volt az első színpadi szereplésem. Én magam is meglepődtem, hogy sikerem van. Aztán a magyartanárnőm biztatott, hogy induljak szavalóversenyeken, ott is volt sikerélményem. 

R: Mégsem maradtál otthon, hanem eljöttél a szentesi Horváth Mihály Gimnázium drámatagozatára.

KCs: Nem az volt az utam, hogy ott maradjak. Mehetnékem volt, tanulni, tapasztalni akartam. Lázadás is volt ebben: menekültem a román nyelv korlátaitól, mindenképp magyarul akartam tanulni. Szentest választottam, ahol négy csodálatos évet töltöttem.

R: Ahol akkor olyan tanárok dolgoztak, mint Keserű Imre.

KCs: Igen, ő is tanított minket. Rengeteget lehetett vele vitatkozni, üvölteni. Partnerként kezelt minket, de nem csak ő, hanem a legtöbb tanár. Új tapasztalat volt, hogy lehetett kérdezni, és nem az volt a válasz, hogy „ezt te úgysem érted”, hanem biztattak, hogy keresgéljünk tovább. És dőltek is belőlem a kérdések...

R: Margittától nagyon messze esett Szentes? Nem a kilométerekre gondolok.

KCs: Eleinte traumatikusan éltem meg a váltást. Egészen furcsa volt, hogy mindenki magyarul beszélt, de mintha teljesen más nyelvet használtak volna, mint én. Jó fél év kellett, hogy feloldódjak. Szentes azért fontos hely, mert nagyon megtanítja az embert kommunikálni. Az ott végzettek közül rengetegen dolgoznak olyan helyen, ahol fejlett kommunikációs készségekre van szükség. Nagyon figyeltek ránk a tanáraink, és akinek a tehetsége a színház felé irányult, azt arra terelgették. És közben megtanították, hogy ne legyünk közömbösek a világ dolgai iránt. A többi drámatagozathoz képest fontos különbség, hogy a városban nem volt színház. Jártunk színházba Pestre, de nem utánoztunk vagy másoltunk. Az volt a színház, az volt a közösség, amit mi hoztunk létre. 

R: Akkor senkit sem ért váratlanul, hogy téged azonnal felvettek a Színművészetire.

KCs: Képmutatás lenne azt mondani, hogy nem erre készültem. Én azért mentem Szentesre, hogy a színházzal foglalkozzak, és kaptam bátorítást a folytatásra.

A Forte Társulat Irtás című előadásában
A Forte Társulat Irtás című előadásában

R: Pesten bekerültél Lukáts Andor és Jordán Tamás máig legendásan nagy létszámú, huszonkét fős osztályába. Milyen élmény volt az egyetem az alföldi mezőváros után?

KCs: Megrázó. Itt nagyban éltem meg hasonló váltást, mint korábban Szentesen. Az ember évek alatt elhelyezi magát egy közösségben, érzi, hogy elfogadják és értékelik. „Igen, ez a Csabi, belőle biztosan színész lesz!” Aztán az egyetemen bekerültem egy osztályba, ahol két tucat olyan ember állt körülöttem, akikről a saját közegük ugyanezt gondolta. Ettől fogva a saját képességeid, a munkabírásod, az odaadásod, ez mind vérre megy. A gimnáziumban játék volt minden, az egyetemen viszont megjelent a munka. Korábban arra biztattak, hogy minél szélesebben, bátrabban, a lehető legtöbb eszközzel éljek, de Pesten a szabadság sem volt már annyira szabad. Időbe telt átverekedni magam a szúrós, sötét erdőn.

R: Nem tőled hallom először, hogy az egyetemen kicsit megkínozzák az embert. Muszáj ennek így lennie?

KCs: Nem baj, ha itt átesel rajta, mert később, máshol úgyis megtörténne. Nem muszáj ennek így történni, de az biztos, hogy utána másképp nézel a világra. Az első fél év erős szorongással telt, az is megkérdőjeleződött bennem, hogy alkalmas vagyok-e a pályára. Aztán összeszedtem magam.

R: Hogyan?

KCs: Apró sikerélményekkel. Nagyon aprókkal... Voltak fontos találkozások. Például ahogy Ladányi Andrea tanított minket. Ő egy keménykezű, roppant komoly pedagógus. Teljesen új tapasztalat volt, hogy míg korábban a játékban rejlő szabadság volt a legfontosabb, itt ha egy mozdulatot meg kellett csinálni, akkor azt meg kellett csinálni. Ha kidőltél, vissza kellett állni, ha rosszul érezted magad, akkor is meg kellett csinálni. És bár azt gondoltam, hogy nagy a teherbírásom, de sokat kellett merítenem a tanáraimból, az osztálytársaimból, hogy egyfajta magabiztosságot nyerjek. A második félévtől olyan feladatok találtak meg, amikre fogékonyabb lettem, jöttek a bátorítások, és szabadabban tudtam dolgozni. 

A Forte Társulat A te országod című előadásában
A Forte Társulat A te országod című előadásában

R: Ladányi Andreának volt abban szerepe, hogy az osztályból többen a fizikai színház felé fordultatok?

KCs: Igen, ez egészen biztos. Több csillag együttállása kellett ehhez: Andrea akkor került az egyetemre, bizonyítani akart, megmutatni egy teljesen új metódust, és az osztályból többen fogékonyak voltunk erre.

R: Egyszer csak rájöttél, hogy neked ezt kell csinálnod?

KCs: Nem, annyira nem voltam tapasztalt, meg azt se tudtam, hogy mi az a fizikai színház. Inkább naiv felismerések sorozata volt ez. Hogy a nagyon sokféle mozgásból, amit tanultunk, rengeteg beépíthető a színészetbe. Hogy a mozdulatok nem a levegőben lógnak, hanem sokat adnak egy karakter felépítéséhez. Segítenek, hogy elképzelj egy embert, hogy megértsd a világot gesztusokon keresztül. És mindaz, amit tanultunk, testi-lelki tartást adott. Először botlábúnak éreztem magam, dühös voltam, ha valamit nem tudtam megcsinálni, és nem csak én: ott maradtunk óra után, hogy erősítsünk. És talán mondhatom, hogy erősek is lettünk... Andrea rengeteget dolgozott azért, hogy ő legyen a „Ladányi”. Amikor színpadon láttam, megszűntek a kérdések. Az a kérlelhetetlenség, ami őt jellemezte, rendkívül inspirálóan hatott rám. Amikor Horváth Csabával együtt táncoltak, az maga volt a mámor. Megnéztem őket, és iszonyú picinek éreztem magamat: „Holnap bemegyek, és még keményebben csinálom, mint eddig!” Amikor visszagondolok a közös munkáikra, azonnal tele leszek munkakedvvel.

R: Csabával akkor találkoztál először?

KCs: Követte az osztályunk munkáit, én meg a Közép-Európa Táncszínházban néztem az előadásait. Amikor 2006-ban Vidnyánszky Attila nyolc embert az osztályunkból Debrecenbe hívott, az egyik fő motiváló erő az volt, hogy Csabával dolgozhatunk. Bátor munkák születtek akkor, kaptunk értük hideget-meleget. 

R: És egyszer csak azt mondta Csaba, hogy menjetek vele, és megszületett a Forte. 

KCs: Érezte ennek a kőszínházi működésnek a korlátait, velünk viszont szeretett dolgozni. Amit ajánlott, az egzisztenciálisan nem volt vonzó, de szakmailag nagyon. 

R: Mit ajánlott, és te mit vártál tőle?

KCs: A fejlődés lehetőségét. Hogy olyan műhelymunka részesei lehetünk, amiből rengeteget tanulhatunk. Az első két évben mintha visszakerültünk volna az egyetemre, rengeteg tréningünk volt. A kőszínházban az intézményi működés megnehezítette az előrelépést. Típusokban gondolkodtak, én pedig azt éreztem, hogy többre vagyok képes. 

A Forte Társulat A nagy füzet című előadásában Keresztes Tamással
A Forte Társulat A nagy füzet című előadásában Keresztes Tamással

R: Megszámoltam: a 2007-es A tavasz ébredése óta Csabának húsznál is több előadásában szerepeltél.

KCs: Komolyan? Az nagyon sok.

R: Nem unod még őt?

KCs: Röviden? Nem. A mai napig meg tud lepni. A metódust jól ismerem, de a végeredmény mindig más. Olyan típusú alkotó, aki bár tudja, hogy van egy könnyebb út, de nem érdekli, mert azt már ismeri. Inkább akadályokat görget maga elé, az ismeretlen felé kanyarodik. És ez a színésznek fantasztikus, mert állandóan újat kap. Az „ismeretlen” nem azt jelenti, hogy folyton új formákat keresünk. A forma önmagában nem érdekli, csak az, hogyan lehet a lehető legösszetettebb módon kifejezni, amit el akar mondani. Arra is képes, hogy két hét próba után, amikor már alakulgat valami, eldobja az egészet, ha nem elég igaz, ami születik. Más rendezőkkel is dolgozom, az ő impulzusaik is hatnak rám, de mindig nagyon jó érzés visszakerülni abba a biztonságba, amit a Forte jelent. 

R: A Fortéval mostanra felneveltetek egy közönséget. Született egy színházi védjegy.

KCsA nagy füzet sikere kellett ahhoz, hogy a nézők nagyobb rétegeit szólítsuk meg. Sokat segített ebben a Szkéné Színház is, aminek van egy saját, jól működő közege. Nemsokára jön a századik előadás, ami csodálatos. Ott minden együtt van: a nézők is szeretik, a színészek is. 

R: 2013-tól a fehérvári színházban is dolgozol, így egyszerre van rálátásod a kőszínházi és a független létre is.

KCs: A kettő valahogy együtt mozog számomra, miközben strukturálisan nagyon eltérő intézményekről van szó. Fehérváron bennem gondolkodnak, és nem érzem magam beskatulyázva. Nem az van, hogy „valamit mozogni kell, majd a Csabi megoldja.” A szélsőséges karakterszerepektől a főszerepig mindent játszottam már itt. Egyensúlyban vannak a kis és nagy szerepek. Én nagyon szeretem azt is, ha én tolhatom a szekeret, és nem nekem tolják a többiek. Megvan az a szenzorom, hogy tudjam, mikor kell eltűnnöm a színpadon, azzal összhangban, amit a rendező, a darab, az előadás kíván. Kifejezetten jó hatással van rám, ha egy pici szereppel hosszan bíbelődhetek, azt cizellálhatom. 

A Vörösmarty Színház A Herner Ferike faterja című előadásában
A Vörösmarty Színház A Herner Ferike faterja című előadásában

R: Van rálátásod a saját színészi alkatodra? Tizenöt év alatt miben változtál?

KCs: Ha azt kérdezed, hogy mit jelentek a színpadon, azt nem tudom, de tény, hogy rengeteget változtam. Olyan szabadságot érzek már magamban, amiben merek semmi lenni, merek eszköztelenül kipróbálni dolgokat, és azt figyelni, ez hogyan hat rám. Lehetne ezt úgy érteni, hogy nem csinálok semmit a színpadon, de ez nem igaz. Vannak olyan automatizmusok, amik azonnal működni kezdenek, amint belépek a színpadra. Korábban sokat foglalkoztam ezekkel, úgy éreztem, hogy nem elég jó, amit csinálok, nem fogalmazom ki eléggé. Van már bennem egy jó adag megnyugvás, és míg régen rettegtem attól, hogy összedől a világ, ha valamit rosszul csinálok, ma inkább azt mondom, hogy ne dőljön össze a világ, nézzük meg, hogy mi nem ment elég jól.

R: Azt mondod, mersz semmi lenni. Lehet, hogy ezért tetszettél nekem annyira Weöres Sándor Octopusában a százéves anyakirálynő, Inganga szerepében?

KCs: Nagyon érzékeny egyensúlyozás az a szerep, véletlenül se szabad a karikatúra felé lépni. Szélsőségesnek kell lenni, de a testi korlátok miatt vissza is kell fogni mindent: ez a nő belül robban, de a kora akadályozza a testét, ráadásul mindezt egy fiatal férfi alakítja. Különös játék ez, amiben az új típusú nyugalomból próbálok fogalmazni.

R: Te egy szorongós, önelemző fiú vagy.

KCs: Igen. 

R: És ez nem túlságosan fárasztó?

KCs: De, nagyon. Idő kellett, míg megértettem, hogy én így működöm. Mostanában jutottam el addig, hogy el tudok engedni egy-egy szorongó helyzetet, hogy a helyére költözzön pár magabiztosabb pillanat. 

R: Hogy jön ebbe az egész történetbe a film? Ősszel kerül a mozikba Bagota Béla első filmje, a Valan, egy erdélyi bányavárosban játszódó krimi, amiben egy nyomozót játszol. Életed első filmfőszerepe.

KCs: Volt bennem elégedetlenség azzal kapcsolatban, hogy csak kisebb filmszerepekre hívtak. Jártam castingokra, amiket általában rosszul éltem meg. És amikor már épp elfogadtam, hogy egyszer majd jön valaki, aki kifejezetten bennem gondolkodik, akkor megjelent Béla. Akitől életem egyik legjobb castingélményét kaptam, mert nem olyan közhelyeket mondott, hogy „add önmagad”, hanem komolyan kellett nála melózni. Addig akart eljuttatni, hogy szabad legyek. Hagyta, hogy rossz legyek, ami azért fontos, mert ilyenkor működik az agyam. 

R: A kör bezárult: a kilencvenes években a román nyelv elől menekültél Szentesre, most pedig románul kellett beszélned a filmben.

KCs: Igen, ez nyilván a sors iróniája. A fülem mindig jól működött, a nyelvtanulásnál inkább a szorgalmammal volt gond. Féltem a román megszólalásoktól, de a hangsúly, a hangnem, a beszéd zenéje gyerekkoromból megmaradt, és nagyon gyorsan visszatért. Sőt, játszani is tudtam vele, amin igazán meglepődtem. Végre azt éltem meg, hogy a román nyelv nem akadály, hanem ajándék. 


Forrás: Revizor online

Képgaléria