Az elmúlás mindig megrázó dolog, különösen olyankor, amikor az eltávozó a távozásával belőlünk is magával visz egy darabot.

Ez lehet egy futó emlék, de lehet olyan, számunkra lényeges életmozzanat, aminek a hiányával az ember rendszerint nem tud mit kezdeni. 

Szurdi Miklóstól elsősorban nem mint volt színházigazgatótól búcsúzom el, hanem olyan embertől, aki jelen volt az életem nagyon fontos, meghatározó pillanatában, amikor a számomra létkérdést jelentő főiskolás felvételi vizsgámat tettem a Rákóczi úti osztályteremben.

Ott ültem a felvételire várók között, amikor megjelent az életemben Szurdi Miklós. Érdekelte, hogy én ki vagyok, és nagyon szurkolt nekem, hogy sikerüljön a felvételim. Fordulóról fordulóra visszajött, és kíváncsian várta mi lesz a sorsom, sőt, még a tanáraitól is érdeklődött, hogy vajon ennek a fiatal gyereknek, akit Szikorának hívnak, van-e valami esélye. Szerencsére azt a választ kapta, hogy nem reménytelenül felvételizek, amit megosztott velem is, ezzel nagy önbizalmat adva nekem akkor, amikor erre nagyon nagy szükségem volt. 

Szurdi Miklós ismeretségét, életemnek ehhez a nagyon fontos pillanatához kötöm. Ez az érdeklődése később sem csökkent. Mindig valahogy szemmel tartotta, hogy mit csinálok, mivel foglalkozom, örült a sikereimnek. Ott volt mindig, mint egy távoli jóbarát.

Amikor átvettem ennek a színháznak a vezetését, amelyet egykor ő igazgatott, ismeretségünk és a múltban történt események hatására egyik első teendőmnek éreztem, hogy őt újra visszahívjam a színházba rendezni. Így aztán az igazgatásom első évében ő volt az első rendező, aki a Koldus és királyfi című gyerek-musicallel ismét jelen volt a Vörösmarty Színházban. Számomra fontos és rendkívül jó érzés volt, hogy ezzel a gesztussal valamit viszonozhattam neki, abból, amit tőle kaptam fiatalságomnak abban a korszakában, amikor nagy szükségem volt rá. 

Most, amikor Miklós távozik, tulajdonképpen magával viszi fiatal életemnek ezt az emlékét is.

Nyugodjék békében!