Közösségépítő erő

2018. 03. 04.

Március 6−7-én közel négyszáz diák mutatja be a Toldit a Vörösmarty Színházban. A nagyszabású produkció ötletgazdájával, a teátrum művészeti intendánsával, Matuz Jánossal beszélgettünk az előadás részleteiről, háttérmunkájáról és az Atlantisz-program megújulásáról.

Márciusban a Toldi bemutatójára készültök egy több száz fős diákcsapattal. Mikor kezdődött ez a fajta iskolákkal való együttműködés, és mi volt vele a célod?

M. J.: Ez egy olyan program, amelynek a megvalósítását még Szolnokon, a Szigligeti Színház dramaturgjaként találtam ki Atlantisz-program néven. Ott az igazgatóváltás miatt nem jutott időm kimunkálni ezt az elképzelést, de amikor Székesfehérváron mód nyílt arra, hogy bele lehet kezdeni színházi eszközökkel egyfajta közösségépítésbe, akkor elővettem ezt az ötletemet és elvittem az iskolákba. Kiderült, hogy az Ádámok és Évák, ami Szolnokról indult, nagy sikerrel jutott el különböző városokba, itt is volt ebből előadás, tehát maga az ötlet nem volt ismeretlen, de három alappillére van, aminek meg kell lennie ahhoz, hogy jó közösségépítő erővé váljon: kell hozzá egy olyan város, ahol megfelelő számú izgalmas csoport működik. Kell hozzá egy komoly mentori program a színház részéről, hogy a színészek ténylegesen eljárjanak ezekhez az iskolákhoz, és hónapokon át működve segítsék az iskolai próbákat. A harmadik, hogy kell hozzá egy nagyon komoly színházi infrastruktúra, hogy a felkészített és megerősített iskolai közösségek által létrehozott előadásrészleteket megfelelő színháztechnikai háttérrel segítsük. Mára már ott tartunk, hogy nem tudunk annyi iskolát befogadni az adott évben, ahányan jelentkeznek, mert nincs annyi szabad játékidő.

Milyen feladatkörei vannak egy ilyen nagyszabású projektnek és mennyi időt ölel fel a felkészülés, a próbafolyamat?

M. J.: Az iskolai tanév végén a tanárok megkapják a következő évi bemutató szövegkönyvét, amit szabadon alakíthatnak tovább, és alakítanak is! Kiosztom az iskoláknak a jeleneteket. Ez dramaturgiai munka: az eredeti szöveget meg kell húzni, olykor igencsak radikálisan. Mechanikus szempont, de mégiscsak szempont, hogy nagyjából azonos mennyiségű szöveg jusson minden iskolának, plusz figyelni kell arra, hogy – ezek általános és középiskolák vegyesen – melyik iskola kezdjen, és ki zárja az egyes években az előadásokat. Fel kell kérni a mentorokat, nekem is vannak mentorált iskoláim, utána rendszerezni kell a mentorlátogatásokat és szervezni a további folyamatokat. Idén már negyedik alkalommal készülünk bemutatóra. A Bojtárból tündérkirály (János vitéz), a Tündérhon vándorai (Csongor és Tünde), és Fazekas−Schwajda Lúdas Matyija után idén a Toldit mutatjuk be egy kétórás előadás keretei között − körülbelül négyszázan.

Az Atlantisz-programhoz visszatérve: mikor jött létre és mi a legfontosabb célkitűzése?

M. J.: Az Atlantisz program elvét, ha jól emlékszem,  1993-ban írtam le először. Akkor nagyon új gondolatnak számított, hogy a 10−18 év közötti korosztályt színház közelben kell tartani változatos módon, különben eltűnhetnek a szemünk elől, és velük olyan érték merül alá, mint egykor Atlantisszal. Közben eltelt 25 év, és azok a gyerekek, akikre a programot kigondoltam, már felnőttek. Most már a Z és alfa generációval kell foglalkozni, rájuk kell alakítani a programot egy számos elemében nagyon megváltozott, és folyamatosan alakuló világban. A Vörösmarty Színház különlegessége az ifjúsági programkínálat szempontjából, hogy rendkívül rétegzett, 6−8, 9−12, 13−14 éves korosztály számára kínálunk darabokat, és pontosan látjuk a színházba járási szokásaikat. A jövőben az Atlantisz 1 program a középiskolás korosztályt kell hogy megszólítsa, az Atlantisz 2 pedig a 10−14 éveseknek kell egy átfogó, komplex programot jelentsen. Az a nagyszínpadi esemény, amiről most beszéltünk, azért lehet sikeres, mert ezt a két nagy korosztályos csapatot mégis képes összefogni, egyben tartani, és színházi értelemben megszólítani.

Számodra mi a legnagyobb kihívás ebben a projektben?

M. J.: Lélekben fiatalnak és kíváncsinak maradni. Igyekszem nem belekövülni a rutinba. Nem szabad rátelepedni erre a programra, mert ez nem az én programom, nem is a színházé, hanem a fiataloké. Az lehet a dolgom, hogy nagyon finom segítséggel inspiráljam ezt a létrejött helyzetet, és ahol nőni akar, ott segítsem fejlődni. A közös örömöt szeretném benne megőrizni, és amíg ez megvan, addig a program él.

Az alábbi fotók a tavaly bemutatott Lúdas Matyi előadáson készültek. 

Képgaléria