„A világ végtelene négyzetméterekben is ábrázolható”

2016. 06. 30.

Augusztusban kezdődnek a Tündérhon vándorai című előadás próbái, de a különböző előkészületek már zajlanak. A költői játékot Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című műve alapján dr. Matuz János állítja színpadra. Villáminterjúnkban a fiatalokkal való közös munkáról és a szöveghez való viszonyáról kérdeztük az előadás rendezőjét.

Milyen szándék, elképzelés motivál már évek óta, hogy Fehérvár tehetséges fiataljaival közösen hozz létre egy egész évadban műsoron tartott előadást a Pelikán Kamaraszínházban?

M. J.: A nyitott lélekhelyzet. Lelkem mélyén, úgy hiszem, tanár vagyok. A 90-es évek elején a városban, ahol korábban éltem, színházi dramaturgként én hoztam létre az iskola máig működő drámatagozatát. A diák – maga a lehetőség. A legtisztább forrás, szinte korlátlan fizikai és lelki erő. Világbíró kíváncsiság. Kell ennél több?

 

Mi vonz a magyar klasszikus darabokhoz?

M. J.: Valamennyi eddigi elméleti és szakmai munkám a magyar és egyetemes drámairodalom avantgárd vonulatához kötődik, beleértve a doktori dolgozatomat is. És mégis: a dramaturgból lett ideiglenes rendező időről időre elámul a klasszikus darabok szövegeinek mélységén, bizonyosságán, véglegességén.  Ha az ember „bizonyosabbat keres, mint a kocka”, akkor nagyon tud örülni a szöveg mögött felsejlő biztonságnak. Viszont íróember is vagyok, és az íróember viszonyával közelítek a szöveghez: ez pedig hordoz egyfajta szabadságot, ha akarod: pimaszságot.

 

A Tündérhon vándorai szinopszisod utolsó sora így hangzik: „lehet, hogy ez az 1830-ban írt, ősi mitológiákból szőtt, több síkon játszódó tündérmese a boldogságkeresésről egy mai fantasy?” A te olvasatodban mi minden rejtőzik ebben a költői játékban?

M. J.: Vörösmarty „üzenete”: Égnek és Földnek, Eszmének és Embernek szerelme szükséges ahhoz, hogy az Idő megtermékenyülhessen, s megszülhesse a Cselekvést. Szerinted ezt megérti egy 13-14 éves diák? Nekem olyan mítoszhoz kell nyúlnom, ami számára átélhető, ami lehet „hoppá”-élmény. Multimédiás eszközök bevetésével, szövegátiratokkal, Vörösmarty-versekből eszkábált mai songokkal, dalokkal – én ezt a „hoppá”-élményt szeretném átadni. Megmutatni a fickót, aki 30 évesen valami irdatlan trendit alkotott.

 

Milyen színpadi megvalósításokat rejt magában a történet, nektek milyen lehetőségeitek vannak?

M. J.: A színpadi játék az mindig egy értelmi játék – érzéki térben. Nekem ez a fontos: megértetni a diákkal, hogy a világ végtelene négyzetméterekben is ábrázolható. Hogy életutak férnek bele egyetlen gesztusba, és hogy világokat képes romba dönteni egyetlen hamisan kimondott szó. Ereje tud lenni annak, hogy az, ahová egy közös alkotói folyamat alatt eljuthatsz, onnan már nincs messze a bibliai Paradicsom.

 

Hogyan kell elképzelnünk a próbafolyamatot a fiatalokkal?

M. J.: A próbafolyamatot egy egy hónapos nyári táborral kezdjük – ez bevált a János vitéznél, és remélem, működik majd a Tündérhon vándorainál is. Ismerkedünk a szöveggel, barátkozunk a játszandó történet zenei és mozgásvilágával, mozgóképes anyagokat rögzítünk… játszunk. A téma, amit a Tündérhonban körbe kell járnunk, és lehetőségeink szerint ki kell bontanunk, adott: halandók vagyunk, átutazók itt, e Földön. Szerelem, vagyon, hírnév − mind azért értékelődik fel, mert tudjuk, hogy csinos, földi kepesztésünk mérhető időn belül drasztikus véget ér. A halandóság kínos tudását valamikor 3-5 éves kor között kapjuk meg, ezt szakirodalom is tárgyalja. A Tündérhon egyfajta választ keres arra: akkor most mi legyen…?

 

A mellékelt fotók az előadás díszlettervét ábrázolják. 

Képgaléria