Nem színdarabok alapján szeretném élni az életemet

2016. 12. 02.

Az egyetem elvégzése után rögtön a Vörösmarty Színházhoz szerződött, még ugyanebben az évben a legígéretesebb pályakezdőnek választották, idén pedig Junior Prima-díjat kapott. Közben zenészként is egyre inkább ismert és elismert, de ha úgy adódik, filmszerepet is vállal.

Elkészült a Wellhello dalai által ihletett film, a #Sohavégetnemérős, amiben több más tehetséges, fiatal színész mellett te is szerepelsz. Hogy talált meg téged ez a szerep?

L. Á.: Tiszeker Dániel rendezővel tizenöt éves korunk óta ismerjük egymást, nagyon jó barátok vagyunk, követjük egymás pályáját, és beszélgettünk arról, hogy ha rendez egyszer nagyjátékfilmet, milyen jó lenne együtt dolgozni. Ráadásul most olyan filmet rendezett, amibe csupa fiatal színész kellett, innen jött a lehetőség.

Milyen a te filmbeli karaktered?

L. Á.: Ez egy hat különböző jelenetből álló sketch-film. A mi jelenetünk, amit Sztarenki Dórival forgattunk Debrecenben, arról szól, milyen az, amikor egy fiú meg egy lány úgy találkozik, hogy már mindent tudnak egymásról: a közösségi médiából, az internetről csomó mindent le lehet nyomozni előre. Dóri ül egy padon, én pedig odamegyek hozzá, leszólítom őt, az elején próbál lerázni, én pedig folyamatosan olyan kérdéseket teszek fel neki, amitől egyre jobban megijed, hogy én ezt honnan tudhatom. A Nagytemplom előtti utca végig be van rendezve, és szegény ponttól pontig menekül előlem.

Több filmben is játszottál már (Made in Hungaria, Janus, A berni követ). Különbözött ez a forgatás valamiben azoktól, amikben eddig dolgoztál?

L. Á.: Itt egy jelenet alatt kell eljátszani egy kerek történetet, nem pedig egy egész film alatt. Minden részben más színészek játszanak, így mindenkinek volt 3-4 nap forgatása, de ettől még nem volt más semmiben. A Wellhello zenekar különböző dalszövegei ihlették a jeleneteket, tehát ezek nem klipek és nem is a zenekarról szól a film, hanem – bár utálom ezt a szót – ez egy életérzésfilm vagy generációs film. Fiataloknak szól, de azoknak az embereknek is tetszhet, akik a Wellhello zenéjét nem feltétlenül szeretik. A dalszövegek nagyon jellemzik a mai fiatalok világát, jó hangulatú, pörgős film, szép képekkel, és csupa olyan helyzettel, ami ismerős lehet sok huszonéves számára.

Mit mondanál a fiataloknak, miért menjenek el a moziba megnézni?

L. Á.: Azért menjenek el, hogy picit szembesüljenek magukkal és a saját szokásaikkal. Azokkal a dolgokkal, amik miatt nagyon jó nekik, hogy ők fiatalok, de azokkal is, amik miatt nagyon kell vigyázniuk, hiszen annyi minden van körülöttük a világban.

Amellett a tény mellett nem mehetünk el, hogy betöltötted a harmincat. Érzel olyasféle hatást, hogy ez mérföldkő, akár szakmailag, akár általánosan az életedre nézve?

L. Á.: Nem fogom tudni különösebben megünnepelni ezt a harmincadik szülinapot. Nem lesz családi vagy baráti összejövetel, hiszen itt vagyok a színházban. Szerepátvételre készülök az Anconai szerelmesekben, vasárnaptól már Blaskó Borbálával próbálok. Nincs is nagyon időm erre gondolni. Jól érzem magam, köszönöm. Ha harminc, akkor harminc. Ettől nem fog változni semmi.

Hogy látod magad a következő tíz évben?

L. Á.: Nagyjából úgy, ahogy most. Öt éve vagyok a pályán, és szerencsére sokat dolgozom. Most kell minél több mindent csinálni, amíg bírom. A következő tíz évem, remélem, nem lesz egészen más, de nem gondolkodom ezen, nem tudok ennyire előre tervezni. Aki erre a pályára megy, az tisztában van azzal, hogy nem feltétlenül csak rajta múlnak a dolgok. Így az ember mindig az aktuális feladataira koncentrál.

Tudjuk, hogy zenélsz is. Milyen szerepet tölt be ez jelenleg az életedben? Hobbi? Pihenés?

L. Á.: A Bánfalvi Eszter Kvartettet az osztályomból néhányan kezdtük el még a főiskola alatt, és már hét éve zenélünk együtt. Eddig nem nagyon tudtuk megfogalmazni, hogy miért csináljuk. Erős köztünk a barátság, szeretünk zenélni, de nyilván rengeteg energiát vesz igénybe, és mivel mindannyian színészek vagyunk, erre nincs sok időnk. Próbálni is csak éjszaka tudunk. Eddig, mondhatjuk azt, hogy ez abszolút hobbi volt, viszont most kaptunk egy nagy lehetőséget. Jelentkeztünk a Cseh Tamás Programra az NKA-hoz, és október végén jött a hír, hogy a több mint 150 zenekarból mi is benne vagyunk abban a 25-ben, akik nyertek ezen a pályázaton, és megkaptuk a maximális, kétmillió forintos támogatást. Ez most egyfelől azt jelenti, hogy végre tudunk csinálni egy nagylemezt tavasszal, és forgatni egy klipet, valamint jövő nyáron lehetőségünk lesz a létező összes fesztiválon fellépni, attól függően, hogyan érünk rá. Ez egy óriási lehetőség nekünk. A következő egy évben biztos, hogy sokkal több dolgunk lesz a zenekarral. Nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy mi lesz, vagy mi lehet ebből.

Akkor könnyen meglehet, hogy országos ismertségre is szert teszel nemcsak mint színész, hanem mint zenész is?

L. Á.: Nem tudom. Péterfy Bori az, aki színésznőből országos ismertségű énekes lett, de hozzá kell tenni, hogy ő már nem igen játszik színházban. Ha valaki minden hétvégén koncertezik, az egy teljes embert kíván. Mi mindannyian elsősorban színházból élünk. Most valami elindult, leszünk rádióban, több lehetőséget fogunk kapni, de legyünk őszinték: ez egy nagyon pici ország. Rengeteg embert vonz ez a világ. Komolyan veszem a zenekarunkat, de nem vagyok hajlandó beledögleni. Arra ott van a színház. Egyébként próbáljuk titkolni azt, hogy színészek vagyunk. Nem szeretnénk, hogy az alapján ítéljenek meg minket, hogy „hát ők nagyon jó színészek, zenélni mondjuk annyira nem tudnak, de nagyon aranyosak”. Azt akarjuk, hogy a zenénk alapján ítéljenek meg minket, mint zenekart. A Cseh Tamás Program az eddigi legjobb visszajelzés számunkra. Sok szakember volt a döntéshozók között. Ahogy megnéztük a listát, hogy még kik kaptak támogatást, abból az derült ki, hogy sokan közülük zeneiskolát végzett, profi zenészek, akik a zenéből fognak élni mindig. Ha belekerültünk ebbe a szórásba, akkor valami értéke, hangulata tényleg lehet a zenénknek.

Van „átjárás” a rajongók között, tehát van, aki színpadon lát, és ezért elmegy koncertre, vagy épp fordítva?

L. Á.: Igen, ilyen van. A zenekar első négy évében a koncertjeinkre leginkább a barátaink jöttek el, meg kollégák, tanárok, akik mindannyian tudják rólunk, hogy kik vagyunk. Az utóbbi két évben vettük észre azt, hogy most már több az olyan ember a koncertünkön, akit nem ismerünk, mint az, akit igen. Többnyire fiatalok. Az első években 30−40 embernek játszottunk, most már 80−100 ember is eljön, ez pedig egy pesti klubot rendesen meg tud tölteni. Baromi jó hangulatú esték!

Hol játszol még Fehérvár mellett?

L. Á.: A Vörösmarty Színház és a Rózsavölgyi Szalon koprodukcióját, a Rejtélyes viszonyokat játsszuk Győrben. Emellett A Dohány utcai seriffben játszom Pesten, a Jurányi Házban. Ez az előadás már négy éve megy, havi kb. egy előadással, ez egy független produkció. Nehéz egyeztetni. Vaksötétben játsszuk, csak a hangunkat hallják a nézők, közben éneklünk és zenélünk.

Megrázó volt annak idején, mikor először szembesültél azzal, hogy ez miről is fog szólni?

L. Á.: Mielőtt átvettem a szerepemet, egyszer láttam, és nagyon kemény volt nézőként ott ülni a sötétben, és végighallgatni. Nehéz, mert borzasztó naturalista maga a szöveg. Sokkal kegyetlenebb az a valóság, amiről mi beszélünk, mint amit bármilyen holokauszttal foglalkozó film meg mer mutatni. Maga a sötét ad neki egy olyan miliőt, hogy az ember nem tud szabadulni. Vaksötétben ül, semmilyen fényforrás nincs, ezért elindul benne a saját mozija. Úgy képzeli el, ahogy ő akarja, és nincs meg az a biztonsága, mint otthon a tévé előtt ülve. A néző egyedül van, és végig kell élnie a hallottakat.

Van olyan oldalad, amit még nem mutattál meg színészként, de vágysz rá? Legyen az a zenei tehetséged, vagy egy szerep, ami még várat magára.

L. Á.: Most nincs. Azért nem szeretek ezen gondolkodni, mert ha lennének ilyen vágyaim és nem jönnének, akkor kénytelen lennék el- vagy megkeseredni. Az ember sokszor közben jön rá a dolgok értékére: kap egy szerepet egy előadásban, és ahogy elkezd vele foglalkozni, ráébred, hogy ez mennyire fontos neki, és örül, hogy lehetősége van arra, hogy foglalkozzon ezzel. Ez már többször előfordult velem. Ilyen volt a Csárdáskirálynő, az Amadeus és A fösvény is. Most, legutóbb, ami nagyon jó élmény volt számomra, az A rajongók. Először rettenetesen féltem, hogy mit fogok ezzel kezdeni, de jók voltak a próbák, és rájöttem, hogy ez a szerep fontos nekem. Amiről ez az ember beszél, és amiben él. Szóval nincs kimondott szerepálmom, ezek jó esetben jönnek maguktól.

Gyakran előfordul, hogy te tanulsz a karaktertől?

L. Á.: Igen, de nem hinném, hogy gyökeresen megváltoztatna. Ha az ember eljátszott tíz szerepet, és abból van mondjuk hat, ami sokat adott neki, akkor az a hat nem pakolódik rá véglegesen. Egyenesen arányosan nem leszek okosabb, bölcsebb, gazdagabb. Ez túl sok lenne, hiszen mi egy életet élünk, ami a miénk. Nyilvánvalóan, ha az ember figyelemmel van egy szerep igazságai, bukása és mondandója iránt, akkor ezekből tanul, de ezek nem naprakész dolgok. Ha az életemben válaszút előtt állok, akkor nem feltétlenül Hamletre fogok gondolni vagy Amadeusra, hanem elsősorban arra, hogy én mit érzek. Azt persze nem tudhatom, hogy abban a gondolatban azok a régebben eljátszott szerepek milyen szinten vannak benne tudat alatt. Abban a két hónapban, amikor ezzel foglalkozunk, és sokat játsszuk, az sok mindent ad hozzá a hétköznapokhoz, másként kezdem nézni a környezetemet, de alapvetően nem színdarabok alapján szeretném élni az életem.

Van olyan műfaj, amiben szívesen játszanál többet?

L. Á.: Idén fogjuk játszani a Pletykákat, ami egy fergeteges vígjáték. Nekünk elsős korunkban volt vizsgadarabunk, Balikó Tamás rendezte. Már nem emlékszem pontosan minden fordulatra, csak arra, hogy tényleg nagyon vicces, és hogy mennyire jó vígjátékot játszani. Teljesen más idegrendszert igényel, mint egy dráma. A vizsgánk sikeres volt. Kíváncsi vagyok, milyen lesz ez az előadás. Szóval a jó vígjátékok! Azokra most vágyom.

A Vörösmarty Színház társulata nevében boldog születésnapot kívánunk Lábodi Ádámnak!

Képgaléria