Bekapcsol a színészóra - interjú Cserhalmi Györggyel

2014. 11. 10.

Mi most a legkedvesebb dolog az életében?
Márciusban született az unokám, Lenke. Nincs (és tán nem is lesz) nála fontosabb, érdekesebb, csodálatosabb az életemben. Soha nem éreztem ilyet. A gyermekem születése más érzés volt. Most felelőtlen felelősséggel lehet imádni ezt a kiskölyköt.

Teljesen más természetű ugyan, de történt nemrégiben önnel még egy jelentős dolog: a Nemzet Színészévé választották.
Az elismerést megköszöntem apámnak, Latinovits Zolinak és Törőcsik Mariskáéknak, hogy rám gondoltak. Most már nem érdemes sok időt vesztegetni erre. Megtörtént, és azzal kell foglalkodni, ami ezután jön. Nem is szeretem az ünnepléseket, általában elmenekülök a protokolltól. De természetesen jól esik, jó kis megálló. Van napja, hője, melege, jó benne sütkérezni kicsit, aztán továbbmenni.

Cserhalmi György Vidnyánszky Attilától, a Nemzeti Színház igazgatójától vette át a Nemzet Színésze elismerést

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Például a színpad felé. Ma este épp XIV. Lajos bőrébe bújik az Őfelsége komédiásában, de a játszik a Lear királyban és A Mester és Margaritában is. Van valami rituáléja előadások előtt?
Már délután öt órakor elkezdek jönni-menni, fölsétálok a büfébe, kimegyek a teraszra, mondogatom magamban a szöveget. Ötkor bekapcsol valami különleges műszer bennem: a színészóra, és furcsa időszámítás kezdődik. Nem is nagyon szoktam emlékezni, hogy mi történik velem öttől hétig. Ha hívnak telefonon, elfelejtem. Ha megbeszélek valamit, nem emlékszem rá.

Akkor az is lehet, hogy erre a beszélgetésre sem fog emlékezni… De azért tovább faggatom.  Tudom, hogy nem szeret nyilatkozni egy szerepről a próbafolyamat közben. Hát a bemutató után?
Utólag meg teljesen fölösleges beszélni róla, mert ott a látvány. Lehet nézni, hallgatni, egy jó színházi estét szeretni, de a helyette való beszéd… az olyan, mintha egy festő elmondaná, mi van a képen, vagy egy költő elemezné a versét. Holott ezek látható, olvasható dolgok. Igazából nehéz erről beszélni. Vagyis… nyilatkozni. Van, aki szeret róla beszélni, van, aki szeret helyette beszélni, és van, aki szereti csinálni. Én inkább az utóbbi csoportba tartozom.

Másodjára rendez a Vörösmarty Színházban: a Mesterkurzus után a Tizenkét dühös ember viszi színre. Szeret rendezni?
Nem is annyira arról szól ez, hogy szereti-e az ember a rendezést mint műfajt vagy szakmát. Úgy érzem, minden nap arra kell törekedni, hogy másokkal együtt – és olykor mások helyett – gondolkodjék. Remek tréning ez. Főleg, ha következetes tud maradni az ember. Nem akarom a rendezéseimmel megváltani a világot, inkább ajándéknak érzem.

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Vörösmarty Színház a maga színészének tekinti Cserhalmi Györgyöt. De mennyire tekinti ön magáénak ezt a színházat és ezt a várost?
Bármilyen fura, egyre inkább. Új barátságok köttettek, nagyon szeretek összeülni a srácokkal, és a csajokat is nagyon bírom. Ebben a büfében elkezdődött a színházi létem utolsó szakasza, és ezt nagy élvezettel élem. A város számomra nem túl nagy, hiszen csak a belvárosban szoktam mászkálni. Van ebben valami emberléptékű: megnyugtat, hogy reggelente ismerősként köszönt a belváros. Tapolcán szoktam ilyet érezni, a kis falumban. Mosolyognak, köszönnek egymásnak az emberek, előbb-utóbb mindenki ismerőssé válik. Jó élmények, találkozások ezek.

Képgaléria