Több Csehov-darabot is lefordított magyarra, a Cseresznyéskertért hatalmas elismerést kapott El Kazovszkij orosz festőművésztől. Morcsányi Gézával, a Három nővér fordítójával beszélgettünk.

Mi a szépsége és mi a nehézsége Csehov szövegeinek? – fordítói szempontból.

M. G.: Ugyanaz, mint minden valamirevaló irodalmi szövegnek: saját, összetéveszthetetlen világot teremt, jellegzetes beszédmóddal, ritmussal, zenével, képekkel. És persze drámaisággal. Ezt szeretné az ember létrehozni magyarul.

Mennyire érezte szükségét annak, hogy ezt a század eleji szöveget „maivá” tegye?

M. G.: Ha fölismerhetően, ne adj’ isten, feltűnően naprakész szavak használatát érti „maiság” alatt, akkor azt mondom: semennyire, sőt. Ha egy klasszikus szöveg aktuálisan ideális megjelenési formáját értjük ezen, akkor ezt minden valamirevaló színházi alkotás egyik alapelemének tartom.

Van-e valamilyen jól tapintható tendencia a Csehov-fordításokban, amit Ön követ, vagy kialakított magának?

M. G.: Semmi olyasmi, amit saját felfedezésemnek tekinthetnék. Hiszen a magyar színházi köztudat nagyjából negyven-ötven éve nem „kőtészetnek”, hanem nagyon finoman megírt, de voltaképpen hétköznapi szövegeknek tekinti a Csehov-drámákat – a fordítás szempontjából ez szerintem is az egyik legdöntőbb jellegzetesség. Mindig nagyon fontosnak tartottam és tartom azt is, hogy egy majdani előadás első elemeként a magyar szöveg úgy „hozza át” a lehető legtöbbet az eredetiből, hogy a magyar nézőt egy pillanatra se zökkentse ki semmi, hanem érezze sajátjának a nyelvet is, a színpadon zajló drámát is. A legnagyobb büszkeségeim között tartom számon El Kazovszkij, az orosz anyanyelvű, de magyarul is nagyszerűen tudó festőművész szavait a Cseresznyéskert-fordításomról: „El is feledkeztem róla, hogy fordított szöveget hallok.”

A korábbi fordításokat figyelembe szokta-e venni? Mennyire befolyásolják?

M. G.: Nem lehetett másként, mint hogy annak idején a nagy klasszikus fordításokat olvastam először, s mire színházi ember lettem, már tudtam, hogy azok fölött sok szempontból eljárt az idő. De valahányszor nekiláttam a saját fordításaimnak, akkor persze csak a saját szövegfelfogásom, a saját hallásom után mentem.

Egy fordítás mennyire szubjektív olvasata a műnek?

M. G.: Egyrészt egyáltalán nem, hiszen ha az áll az eredetiben, hogy „szeretlek” vagy „gyűlöllek”, akkor nincs más olvasat, ahogyan a drámai struktúra is kiköveteli a megfelelő fordítást, de a részletekben szinte minden szubjektív, jól is néznénk ki, ha nem az lenne. Ám végül nem a szubjektivitás a döntő, hanem hogy érvényessé válik-e a magyar szöveg vagy nem. Ennek persze szinte csak szubjektív kritériumai vannak.

Hogy látja, mi adja a Három nővér időtlenségét?

M. G.: Vagyis Csehovét, ugye? Ugyanaz, mint valamennyi nagy íróét: úgy mesél az emberről és az életről, ahogyan senki más. Vagy ez közhelyes lenne, túl általános? Nagy kérdés…