„Nem bírálója vagyok egy sorsnak, hanem feltárója”

2016. 09. 26.

Hősökről, antihősökről, poénokról, optimizmusról, műfajokról, útkeresésről beszélgettünk Háy Jánossal, akinek A Herner Ferike faterja című darabját csütörtökön mutatjuk be Bagó Bertalan rendezésében. Szereplőinek nem habos torta az élete, mégis bennük van a legelemibb életakarás: az emberi lét mélyebb feltárására tett kísérlet – sok humorral.

Egy régebbi interjúdból idézek: „sosem volt célom, hogy a színház közelébe kerüljek”. Ez azt jelenti, hogy a dráma elsősorban mint szöveg érdekel?

H. J.: Író vagyok, csak a szövegben vagyok kompetens. A drámaírásban az érdekelt, hogy miképpen lehet olyan művet létrehozni, ahol mindent kizárólag a dialógus visz a hátán. Hiába van szerzői magyarázat, netán magyarázkodás, csak a dialógus tudja felmutatni a karaktereket, a konfliktusokat, a sorsokat. Ha a dialógus rossz, vagy pontatlan, borítékolni lehet, hogy rossz előadás fog születni.

Mi alapján döntöd el, hogy egy adott témát versben, prózában vagy drámában írsz meg?

H. J.: A színházi darabok nyelve dallamvilágában közel áll a költészethez, mindkettőnek betonbiztos ritmikája kell hogy legyen, hiszen akusztikai építmények. Tematikailag távol állnak egymástól, hisz a drámában mégiscsak van valamennyi cselekmény, a vers pedig nehezen bírja az időbeli történést, de majdnem minden drámámban vannak kisebb-nagyobb költemények, néha csak egysorosok, amelyek segítenek összerántani, koncentráltabbá tenni a szöveget. Amúgy ha valami művészileg izgalmasnak látszik, egy sors vagy egy történet, akkor biztos, hogy prózában írom meg, a dráma csak ezután következhet.

Miből érzed, hogy betonbiztos egy mű ritmikája?

H. J.: Minden író hisz az objektív esztétikai igazságban, ami egyébként nem létezik, de ha nem hinnénk benne, akkor nem tudnánk sosem megtalálni a megfelelő ritmikát vagy mondatot. Az alkotói ízlésen múlik, kívülről senki nem tudja helyrerakni, a szerző létrehozó és ellenőr is. Persze vannak az embernek technikái, én például fülre írok mindent, tehát felolvasom és hallgatom, hogyan szólal meg. Természetesen a saját akusztikámhoz tudom igazítani, a saját fülem ritmusát követem, de hinnem kell abban, hogy ez valamilyen módon a világ ritmusával össze van kötve.

Visszatérve: a drámáknak támpont a prózai alap?

H. J.: A novella zárt, szinte versszerűen koncentrált struktúráján belül gondolom végig, mi egy történet magja, mi az, ami sorsszerűen megragadható benne. Sokszor elő se veszem a novellát, a főbb részekre emlékszem, ezeket használom vázlatként, mert amúgy én szinte soha nem készítek vázlatokat, legfeljebb egy-két szót írok fel. Nem adaptálom a novellát, hanem a történetet egy dráma keretein belül újrafogalmazom, kinyitom a novella terében a terjedelem miatt ki nem nyitott ajtókat.

Kricsár Kamill, Kádas József és Krisztik Csaba A Herner Ferike faterjában. Fotó: Cserta Gábor

Hogyan találod meg a drámáid hősét?

H. J.: Nem keresem őket, hagyom, hogy megtaláljanak. Próbálok szinkronban lenni azzal, aki épp aktuálisan vagyok, és bízom benne, mert másban nem is bízhatok, hogy ez mindig kirajzolja számomra, miről és kikről kell írnom. Csak az eleven írói figyelem és a folyamatosan kondícióban tartott ízlés tud helyes döntéseket hozni. Másképp, például izomból, ezt nem lehet csinálni. Egyébként nem a hős megtalálása a legnehezebb és legfontosabb feladat, mert hősök és antihősök mindenütt vannak. Problematikusabb, amikor egy író nem tudja a hősét hitelesen képviselni. Akárkiről írok, meg kell találnom önmagamon belül, a saját lelki palettámon a személyiségét, akkor is, ha az nem az én jellemem vezérhajója. Csak így lehet az alakokba lelket önteni, s hitelesen képviselni az életigazságaikat.

Filozofálnak a te hőseid, vagy más igével ragadnád meg az útkeresésüket?

H. J.: Néhány filozófust egyértelműen fel lehet ismerni. Szerintem nem árt, ha az én haverjaim a drámákban kis életet lehelnek Kantba vagy Schopenhauerbe. A filozófia számomra nem az a szisztematizált rendszer, amit például Hegel vagy a katedrafilozófiák általában képviselnek. Számomra a filozófia az, hogy folyamatosan rákérdezünk a saját életünkre, sorsunkra, személyiségünkre, hogy újrafogalmazzuk a létezés alapkérdéseit. Az első négy drámámban épp ezt csinálják a szereplők, rohannak, ahogyan minden gondolkodó ember rohan, a megválaszolhatatlan kérdések útján.

Pesszimistán állsz azokhoz a kérdésekhez, amiket feldolgozol?

H. J.: Eleve a pesszimizmust mint művészeti problémát nem tudom értelmezni. Víg Mihálynak, a Balaton együttes énekesének van egy szép dala, idézem az egyik sorát: „A szomorú vers is csak vidám szívből jöhet elő”. Az alkotás felhőtlen optimizmus, annak ellenére, hogy olyan kérdéseket feszeget, amelyek az emberi lét alaptragikumára és alaptraumájára világítanak rá. De ez invitáció arra, hogy gondolkodjunk magunkról, ami az egyetlen esély a jobb minőségű életre.

Tehát az alkotás mint olyan optimista, a hőseid mégis elindulnak valamilyen bukás felé.

H. J.: Ott akarom megfogni az embert, ahol a legtöbbet tudom mutatni belőle, s ezek nem a siker pillanatai. A lét mélyén alapvetően ott a bukás borítéka, de ez nem azt jelenti, hogy a történeteim életellenesek volnának. Épp ellenkezőleg, az emberi lét mélyebb feltárására tett kísérlet a legelemibb életakarás.

Akkor járok helyes úton művészként és magánemberként is, ha rámutatok a lét veszélyeire és fájdalmaira. Inkább a Taigetosz legyen alattunk, még ha nem is tudjuk, lesz-e olyan meredély, ahonnan szép kilátás nyílik, mint egy üres síkság. Az emberi lét legnagyobb veszélye a nem érezni állapota, ami számomra a teljes ürességet, érzelmi kiapadást jelenti.

Kricsár Kamill, Kádas József, Krisztik Csaba és Varga Lili A Herner Ferike faterjában. Fotó: Cserta Gábor

Milyen viszonyban vagy a Herner Ferike faterjával?

H. J.: Jóban vagyunk, kicsit hasonlítunk egymásra. Az eredeti figurájára, akire gyerekkoromból emlékszem, nem gondolok jó szívvel, de abban a pillanatban, amikor beemeltem az írásba, ez megváltozott. Nem bírálója vagyok egy sorsnak, hanem feltárója. A bíró más tájékon él, ha él.

Milyen volt újra találkozni a darabbal? Újraolvastad mostanában?

H. J.: Ezer éve nem olvastam újra, nagyon rég nem volt bemutatója Magyarországon, így tartottam attól, hogy idegenül fog csengeni. Az olvasópróbán mégis azt éreztem, hogy van egy csomó elevenség benne, és úgy látom, hogy a fehérvári színészcsapat jó helyről, nem a szívtelenség és cinizmus, hanem az egy csónakban evezünk empátiájából szólaltatja meg a mondatokat, ahonnét amúgy írva is vannak. Így van esélye annak, hogy minőség szülessen, ami meglepetés lesz az én, s remélhetőleg a székesfehérvári közönség számára is.

A történet esetében a humor egyfajta védőrétegként szolgál?

H. J.: A humor része az életünknek, sokszor a legfájdalmasabb dolgok iszonyú komikusak tudnak lenni. Amikor még jobban tudtam idegen nyelveket, ha vacak kedvem volt, átfogalmaztam például oroszra, így mindjárt olyan mókás volt az egész. Nyilván vannak pillanatok, amiket nem tud átjárni a vicc, de az élet átlagszituációiban jó, ha tudunk nevetni magunkon. Ez részben lehetőséget kínál a reflexivitásra, vagyis önmagunk jobb és mélyebb átlátására.

Amikor Hamvai Kornéllal megismerkedtünk, azt mondta, „neked marhakönnyű drámát írni, úgy szólalnak meg a darabjaid, ahogy te beszélsz”. Ebben van némi igazság: ami az én gondolkodásom jellegzetessége, az van rákenve a drámáimra. Szeretek okoskodni, viccelődni – ez mutatkozik meg a darabjaimban is.

Krisztik Csaba, Kricsár Kamill, Kádas József és Szomor Bendegúz. Fotó: Cserta Gábor

Amikor írsz, gondolsz az olvasóidra?  

H. J.: Nem, csak arra a világra gondolok, amit meg akarok teremteni. Nincs kettős játék. Egy férfinak lehet felesége és szeretője, egy író esetében monogámia van, egy dologra koncentrálhat. A műalkotás egy olyan autentikus világábrázolás, ami újraépíti azt, ami körülötted van.  

Felmerült, hogy felolvasó színházi előadás is születne a Vörösmarty Színházban valamelyik darabodból.

H. J.: Igen, szóba került, hogy ha már itt vagyok szerzőként, mi lenne, ha A Herner Ferike faterja bemutatót egy kicsit teljesebb jelenlétre alakítanánk át, például valamelyik drámámat felolvasnánk.

A Herner család: Tűzkő Sándor, Szomor Bendegúz és Kerkay Rita. Fotó: Cserta Gábor

Zenélsz is. Ha A Herner Ferike faterját dalban kellene megírnod, mi lenne a címe?

Árok. És punk lenne, egyszerű akkordokkal és nyers hangkezeléssel. Aki majd látja a darabot, talán tudja, miért.

Milyennek látod most Herner Ferikét?

Én minden hősömet úgy látom, hogy valaki a szívéhez öleli őket. Sajnos az ő esetükben csak én, és nem az isten.

Kricsár Kamill, Kádas József és Krisztik Csaba. Fotó: Cserta Gábor

 

Képgaléria