Az emberek bolondok, vagy a világ, ami elmegyógyintézetbe juttatta őket? Készül a Száll a kakukk fészkére, április másodikán premier. Az előadás rendezőjével, Horváth Csabával beszélgettünk.

A Száll a kakukk fészkére története régóta foglalkoztat, vagy egy friss találkozás eredménye, hogy most színpadra állítod?

H. Cs.: Amikor az idei évadterv készült, több darab felmerült, de az összes közül ez foglalkoztatott a leginkább. Annak idején, talán tizenhat éves lehettem, láttam a Miloš Forman-filmet egy balatoni kertmoziban, ami nagyon nagy hatással volt rám. Később a könyvet is olvastam. A regényből készült színpadi adaptációt nem ismertem, de mivel nemrég készült egy, Zöldi Gergely fordításában, kíváncsi voltam, milyen. Upor László dramaturggal – aki egyébként rendszeresen fordít modern amerikai drámákat – közösen beszéltük meg, hogy mi az, amit ebből fontosnak tartunk.

És mit találtok fontosnak megmutatni?

H. Cs.: Találóan megfogalmazza egy adott ponton az orvos, Dr. Spivey: az elmegyógyintézet a társadalom mikrováltozata, ahol demokrácia uralkodik, a törvényei szerint kell élni, és elméletileg mindenkinek nagyon jó és kellemes. Valójában az elmegyógyintézet a rajta kívül lévő világ szimbóluma, annak a leképezése kicsiben. Ugyanúgy folynak a hatalmi harcok, a manipuláció, jelen van a befolyásoltság. Izgalmas feladat, hogyan lehet ábrázolni azokat az embereket, akik ott élik a mindennapjaikat, ugyanis pszichésen nem tudtak beilleszkedni a társadalomba, ezért java részük önként, mások külső hatásra, bevonultak az elmegyógyintézetbe és lehúzták a rolót. Ezenkívül igyekszem a regény egyik sajátosságát belekomponálni az általam gyakran használt mozgás és képiség nyelvén:  az indián szemszögéből látjuk majd a történet javát, és az ő víziói is megjelennek az előadásban szándékom szerint. Azok a víziók, amelyek történelmileg, genetikailag, az emberi pszichét illetően távolabb visznek és megcsillantják azt a sorstragédiát, ami az ősökkel történt.

Erőteljesen az ő szemszögén keresztül látjuk majd az eseményeket?

H. Cs.: Nem szándékom csak azt erőteljessé tenni, mert legalább olyan lényeges a McMurphy vagy a Ratched nővér szemszöge, de mindenképpen fontosnak tartom az említett víziókat megfogalmazni, és ezeken keresztül picit tágabban értelmezni az egész történetet. Fontos utánamenni: mi kell ahhoz, hogy egy ember a zárt osztályon kössön ki? És ebben nem csupán a saját szerencsétlensége vagy tragikuma játszik közre, hanem talán a felmenők életének is szerepe van.

Minden szereplőnek megvan a maga drámája, de az intézeti állapot már egy végkifejlet-szerűség. Mit és hogyan lehet ezekből a sorsokból megmutatni?

H. Cs.: Számomra nem az a fontos, hogy kerültek oda, hanem az, hogyan kerülnek ki, és abban a közegben hogyan tudnak emberként létezni. A jelenidejűség a lényeges – az indián múltbéli víziói mellett.

Mi alapján döntöd el a mozgás és szöveg megjelenésének arányait?

H. Cs.: Mindig attól függ, milyen jelenetet kell megfogalmazni. Vannak helyzetek, amikor kipróbálom szöveggel is és mozgással is az adott jelenetet, aztán választok. A mozgás általában arra szolgál, hogy a szöveg mögötti tartalmakat megjelenítse, tehát amit a szöveg egyáltalán nem mond el, de szükségesnek érzem alátámasztani, mert ezáltal mélyebbre hatolunk a különböző figurák történeteiben.

Mit kértél a díszlet- és jelmeztervezőtől?

H. Cs.: Benedek Marival és Antal Csabával évek óta együtt dolgozunk. A Száll a kakukk fészkére esetében egy konkrét helyszínt kell ábrázolni,  jó értelemben túlzás a díszlet, de szükséges. A bezártságot, reménytelenséget, önmaguk börtönét szimbolizálja. A jelmez esetében egy homogén képről van szó, hiszen egy elmegyógyintézetben vagyunk.

Mi a jelentősége annak, hogy az olvasópróbán te olvastad fel a szöveget, és csak második alkalommal a színészek?

H. Cs.: Elsősorban az, hogy ne a színészek izguljanak azon, hogyan olvassák fel a szöveget, elég, ha a rendező izgul, hogy értelmesen olvasson; a színész azzal foglalkozzon, hogy nyugodt állapotában legyen figyelmes a történetre.