A madártej alján ott a keserű

2016. 02. 04.

A velencei kalmárt az egyik legproblematikusabb shakespeare-i műként szokták említeni. Ön hogyan látja ezt a kérdést?

N. Á. :Valóban így van, mert egyfelől ott van az ifjú Bassanio, aki megmondja nyíltan, hogy azért akar megnősülni, mert elkártyázta a vagyonát, és kiszemelt magának egy gazdag nőt. Igen ám, de közben tényleg beleszeret, és a nő szintén ő bele. Egy adott ponton nem tudjuk eldönteni, hogy gúnyosan nézzük-e ezt a dolgot, mint a Noszty fiú esete Tóth Marival című Mikszáth-regényben, vagy pedig nyugtázzuk, hogy a szerelem mindent legyőz, és még egy ilyen felemásan, rosszul induló dologból is milyen szép történet kerekedik. Csak ez a helyzet nem ilyen egyszerű, az események előrehaladtával tovább bonyolódik. Komoly hűtlenségek és másodlagos szándékok, hátsógondolatok szövik át a történetet, olyan, mintha egy csésze madártejbe belekavarva, az alján valami keserűt találna az ember. Másfelől ott van a zsidó bankár, Shylock problémája, aki rendkívül gonosz és kellemetlen ember. Nem lehet tudni, hogy azért olyan gonosz, mert állandóan provokálják (mert valóban leköpik, lezsidózzák, elmondják mindennek), vagy egyszerűen csak rosszat akar a másiknak. Nagyon nehéz és bonyolult történet.

Az eredeti angol szövegből, illetve a különböző fordításokból valamilyen szinten lemérhető az, hogyan változott a színház az évszázadok folyamán. A velencei kalmár fordításánál mire kellett leginkább odafigyelni, hogy beilleszkedjen a mai színházi nyelvezetbe?

N. Á.: Igyekeztem úgy fordítani, mintha ez nem egy kosztümös és történelmi darab lenne, mert – az én olvasatomban – tulajdonképpen nem az. Igaz ugyan, hogy 1594-ben írta a szerző és Velencébe helyezte, de arisztokraták, királyok, történelmi figurák nem jelennek meg, tehát ez egy bármikor játszódható emberi vígjáték vagy tragédia – ki minek olvassa. Ezért igyekeztem minél közelebb hozni a mához, például beleírtam azt a kifejezést, hogy tőkeerős vállalkozó. Ilyen szó persze régen nem létezett. Plusz régebben divat volt a shakespeare-i fordításokban, hogy mindenki tegeződött mindenkivel, de én úgy éreztem, hogy ez egy polgári világ, miért tegeződjenek olyan emberek, akik nincsenek jóban egymással, úgyhogy az én fordításomban magázzák egymást. Az más kérdés, hogy gúnyból vagy indulatból az ember egyszer csak azt mondja a másiknak: „na, takarodj innen”, akkor is, ha az illetővel nincs tegező viszonyban.

Nem nehezíti a szöveget a magázódás?

N. Á.: Nem, szerintem teljesen természetesnek tűnik. Például a szerelmes pár – ahogy azt a hollywoodi szerelmes filmek magyarra szinkronizálásánál is szokás – az első csókig magázódik, aztán elkezdik tegezni egymást, és ez működik.

Mennyire kell egy 16. századi szöveget maira fordítani?

N. Á.: Olyasféle dolog ez, mint amikor egy színházi előadásban egy család vacsorázik, és csak az asztalnak az egyik oldalán ülnek, márpedig úgy nem szokott egy család vacsorázni, hogy az asztal valamelyik oldalát üresen hagyják. Ezzel azt akarom mondani, hogy sohasem lesz igazán természetes. Amikor azt mondom, hogy maivá, akkor úgy maivá, mint ahogyan vacsorázik egy család a színpadon.

Egy fordítás mennyiben szubjektív olvasata a szövegnek? Mi alapján dönthető el, hogy egy adott szituáció komikus, ironikus vagy épp nevetséges?

N. Á.: Érezni kell. Megmondom magának, szoktam nézni német fordításokat, ezzel mintegy tükröt teszek az én fordításom mellé. Régebbi fordításokat is vizsgálok, Vass Istvánnak van ebből a darabból egy nagyon jó, de ma már elég régimódian működő fordítása. Használok egy ún. kritikai kiadást, ami a számos magyarázatával és jegyzetével nagyon sokat segít. Nekem célom volt A velencei kalmárnál, hogy kicsit felerősítsem a különbségeket, tehát aki finom embernek van ábrázolva, azt még finomabbnak, aki durvának, még ráerősítettem. Úgy érzem, ezzel picit széthúztam a szerepeket, és szerintem ez így érdekes.

Nehéz az angol humort „magyarosítani”?

N. Á.: Nem az angol humorral van a baj, hanem a régi humorral, mert sokkal durvább volt, mint amit manapság egy színdarab megenged. Amikor ironikus, szatirikus egy szövegrész, azzal nem kell sokat dolgozni. A direkt humorral más a helyzet, néha mást kell írnom annak érdekében, hogy működjön.

Mitől tud működni?

N. Á.: Van például egy pimasz szolga, Lancelot, aki fölcsipeget egy kis műveltséget és idegen szavakat kever a beszédébe, de helytelenül. Magyarul is kellett olyan kifejezéseket keresnem, aminek semmi értelme, de jól hangzik, például „a gazdám nagyon szeretné önt perforálni”.

Van-e valamilyen jól tapintható tendencia a Shakespeare-fordításokban, amit Ön követ vagy kialakított magának?

N. Á.: Tudatosan nem követek semmilyen tendenciát, igyekszem azt, ami nem régies, nem régiesen fordítani. De ez sem mindig igaz, például ebben a darabban van egy bírósági tárgyalás, és a dózse, a bíróság elnökeként mindenkit tegez. Ma nem volna így, a bírónak nem szabad tegeznie a bíróságon senkit, de mégiscsak meghagytam, így láttam jónak. Azt mondhatnám erre, hogy középutas megoldást kell találni a nagyon modern és a régies között. Vannak, akik nálam modernebbül dolgoznak, például Varró Dániel vagy Szabó Stein Imre.

A korábbi fordítások mennyire nyújtanak segítséget?

N. Á.: Én csak szigorúan utólag nézem meg a korábbi fordításokat, mert különben beleragad a fülembe, és a végén nem tudom, hogy nekem vagy neki jutott hamarabb eszébe.

Ön szerint mi miatt aktuális A velencei kalmár 2016-ban?

N. Á.: Azon nagyon el kell gondolkodnunk, hogy a másféle embert hogyan fogadjuk el. Ez egyfelől erkölcsi parancs, hiszen keresztények vagyunk, be kell fogadni, be kell engedni magunk közé. Másfelől meg mi van akkor, ha kiderül az illetőről, hogy gonosz. Na de szabad-e emiatt azt mondanunk, hogy akkor menjen a fenébe?  Ha tetszik, arról szól a darab, hogy mennyire vagyunk keresztények. 

Képgaléria