"Nem hagynak unatkozni a rendezők"

2016. 01. 22.

Mi volt a benyomásod első olvasás után a Rejtélyes viszonyokról?

H. I.: Nagyon izgalmas történetnek találtam első olvasás után. Egy férfi, aki a világ elől elvonul, hogy megőrizze szerelmét, de nem akárhogyan. Egyetlen pókfonál köti össze az imádott nővel, és ez a levelezés. Ha egy ember ilyesmire képes, ráadásul a szerelme a választott életformában partner tud lenni, az mindenképpen lenyűgöző vagy vonzó – mind a döntéshozó, mind a döntést elfogadó részéről.

Vonzó vagy inkább ijesztő?

H. I.: Sok krimielemet tartalmaz a Rejtélyes viszonyok, így nem használnám az ijesztő jelzőt. Legfőképpen azért, mert ez is egy döntés, amit Abel a saját sorsával kapcsolatban hozott. Mindig csak egy bizonyos idő eltelte után derül ki, hogy jól döntöttünk vagy rosszul. De az adott helyzetben, lajstromba véve a lehetőségeket, nyilván az ember pillanatnyi tudása legjava szerint dönti el, hogyan halad tovább. Ez a történet, miután jócskán a döntés után játszódik, épp Abel döntésének milyenségét meséli el – én nem szeretném minősíteni. Egy ilyen történetet végigélni mindenképpen izgalmas és nagy kihívás.

Milyen kapaszkodók mentén indultál el a szerepfelépítésben?

H. I.: Semmilyen kapaszkodóm nem volt, csak a leírt szöveg. Ebből a szerepből semmi nem ismert előttem, soha nem találkoztam az Abeléhez hasonló problémákkal. Ilyenkor az ember kapaszkodója a befogadott világ, a fantáziája és a játszótársak játékkedve és fantáziája. Hál’ Istennek olyan szerepeket játszom, amelyek teljesen idegenek és szinte semmilyen szempontból nem hozhatók az én életemmel kapcsolatba. Csak egyvalamivel: hogy Hirtling István biztosan jól meg fogja formálni a rá osztott szerepet. (nevet)

Ebben az esetben mi a jó technika vagy módszer, ha az adott figurát távolról és külső szemmel figyeled, vagy egészen közel kell kerülnöd hozzá ahhoz, hogy pontosan lásd? Ez a kérdés a Play Strindberg előadására is vonatkozik.

H. I.: Minden figurának meg kell teremteni a saját élettörténetét. Ezek a szerepek nem adnak lehetőséget a trükközésekre, létezni kell tudni aszerint a játékrend szerint, amit e köré az ember köré kitalálunk, és ezt kell folyamatosan képviselni és hitelesíteni.

Play Strindberg Edgarja is elzártságban él a feleségével. Ismerted a történetet vagy most találkoztál vele először?

H. I.: August Strindberg Haláltáncát ismertem, egy korábbi életszakaszomban felmerült, hogy bemutatjuk, de aztán különböző okoknál fogva elmaradt. Be kell vallanom, hogy a Play Strindberg Edgarja nem volt szerepálmom.

De most már megbarátkoztál vele?

H. I.: Nem is tudom, kinek kellett volna játszani, ha nem nekem. (nevet)

Egy szerep esetében, ha teljesen idegen, ismeretlen közegbe kerül az ember, két választása van a színésznek: vagy beleköltözik az adott figurába és teljesen a magáévá teszi – ebben az esetben természetes érzés, hogy a szerep nem lehet a másé –, vagy elvérzik, mert valamiért nem tudja magát feladni a szerepért. Az előbbi nem feltétlenül a színészi magabiztosságot jelenti. Például most is tele vagyok kérdésekkel és kétségekkel, és alig várom, hogy a rendező, Szabó K. István megbeszélést tartson a mai próba után, elmondja azokat a momentumokat, amelyek még pontosításra, polírozásra várnak. Erre szükségem van.

Edgar görcsösen ragaszkodik a kialakított kis életéhez, a mindennapi rutinhoz, még úgy is, hogy egyértelműen látszik, a feleségével önmaguk és egymás foglyai. Te hogyan látod ezt a ragaszkodást, kapaszkodást? 

H. I.: Az idővel harcol, azt az elképzelést tolja maga előtt, hogy majd a következő húsz év lesz az igazi, ebben a révületben, monomániában él. Még azt sem lehet mondani, hogy hazudik magának, hiszen minden energiájával azon dolgozik, hogy valóban kierőszakoljon a sorstól még húsz évet. Az már más kérdés, hogy az milyen lesz. Ez a történet nagyon jó példázat: meddig érdemes görcsösen ragaszkodni és hinni egy ideában – a válasz a nézőben kell hogy megszülessen. Nekünk az a feladatunk, hogy megfogalmazzuk a figuránk igazságát.

Szabó K. István Romániában végezte a rendezői szakot, és sokat dolgozott román színházakban. A velevaló munkafolyamat során érzékeltél különbséget a román és magyar színházi látásmód, munkamódszer közt?

H. I.: Volt szerencsém már korábban is dolgozni a román iskola kiváló rendezőivel, Taub Jánossal, Vlad Mugurral, akik meghatározó személyiségei az elmúlt évtizedek színházának, őket Szabó K.  István is mestereinek tartja. Nagyon örültem, hogy bár mi sohasem találkoztunk korábban Istvánnal, itt bemondásra, mint a kártyában, bizalmat szavazott nekünk.

Egy külön beszélgetést érdemelne a román és magyar színházi iskolák közti különbség… egy biztos, én ez ügyben elkényeztetett vagyok, egyik részről sem hagynak unatkozni a rendezők. 

Képgaléria