Milyen érzésekkel, gondolatokkal indultál neki az új évadnak?

R. Cs.: Nem szoktak évadindító gondolataim lenni, inkább igyekszem felszabadítani az energiáimat, agysejtjeimet az új feladatokra, illetve fizikailag is olyan kondícióba hozom magamat, amivel majd bírni fogom az évet. De ezek inkább praktikus, mint gondolati dolgok.

Az idei fehérvári évadot a Tizenkét dühös emberrel kezdted, amit májusban már előbemutattatok. Meg tudnál-e fogalmazni valamilyen kézzelfogható változást a májusi és a mostani bemutató között?

R. Cs.: Ez egy eléggé – a szó legnemesebb értelmében – együgyű történet. Az ítélkezés problematikája konkrét és kézzelfogható, tizenkét jól és pontosan szabott figura igyekszik egyezményes ítéletet hozni egy gyilkossági ügyben, ahol a feltételezett gyilkos élete vagy halála a tét. Annyira pontosan összeállt az előadás már májusban is, hogy gyakorlati vagy értelmezésbeli szempontból nem volt változás, illetve szerintem nem is lett volna szerencsés, ha változik valamiben. Viszont az erős rasszista frázisok, amik elhangoznak, a menekültprobléma tükrében még az eddiginél is hátborzongatóbban szólnak. Egyre kényesebb kérdéssé válik, hogy mi alapján ítéljük meg azt, aki adott pillanatban gyengébb nálunk és ki van nekünk szolgáltatva.

A személyes hozzáállásodban változott valami?

R. Cs.: Nem igazán. Mindig is azt gondoltam, hogy aki segítségre szorul, pláne kér, azon segíteni kell. De érdekes, hogy az előadásban a fenti kijelentéssel szembemenő figurát játszom.

Hetedik esküdtként valóban nem vagy az a kimondott szimpatikus figura, az irónia, a gúny határozza meg a karakteredet. Milyen tapasztalatokból, érzésekből építetted fel ezt a szerepet?

R. Cs.: Azokból a türelmetlen és érzéketlen pillanataimból, amikor nem jutott el a tudatomig, hogy valakinek van egy fontos problémája, amiben számítana a segítségemre, és amihez nekem épp nincs kedvem. Az eseti önzéseimből, figyelmetlenségeimből táplálkozik ez a figura.

Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezzel a szereppel szembesíted magadat a türelmetlen éneddel? 

R. Cs.: Ezekre a dolgokra az ember nem büszke magában, de azon már hál’ istennek túlvagyok, hogy most kellett volna rádöbbennem magamra.
 

Áttérnék az Augusztus Oklahomában című előadásra. Hamarosan bemutató, mikor és milyen volt az első kapcsolatod a darabbal?

R. Cs.: Láttam a John Wells-filmet, de színházi előadást nem. Érdekes, hogy ez a minden ízében amerikai történet Magyarországon elég komoly sikerszériát tudott befutni. Engem az érdekel, hogy vajon mennyiben tud ez a nagyon tengerentúli kiállítású családi dráma számunkra nemcsak színházi élményként érdekes lenni, hanem egy olyan történetként, ami hozzánk is közel áll. Hiszen egy család felbomlása, eróziója a mi közegünkben is mindennapos tragédia, csak kelet-európaiként talán máshogy szenvedjük meg.

Mi volt az első benyomásod a szerepedről?

R. Cs.: Az erő, ami Barbara Fordhamben és az anyjában közös. De a darabban mindkét nő kontrollvesztésbe kerül a saját erejével szemben. Egy igazán okos nő csínján bánik az erejével, mert ha nem tudja megzabolázni, akkor hosszú távon alágyűrődik, és már nem lesz ki előtt gyengének lenni. Egyenes út a magányba és a keserűségbe.

Mi okoz nehézséget a karakter felépítésében?

R. Cs.: Van egy generációnyi különbség a szerep és köztem, hiszen Barbara a negyvenes évei közepén jár, és van egy tinédzser lánya. Most leginkább az foglalkoztat, hogy a lányával való kapcsolatban megtaláljam azokat a pillanatokat, amiket hitelesen meg lehet ragadni.

Milyen az a Barbara, akit látni fogunk a fehérvári színpadon?

R. Cs.: Nagyon kétségbeesett, egy veszteségekkel teli, igen válságos időszakát éli az életének, de minden erejével magát és a körülötte lévőket próbálja egyben tartani. Erős, de a saját erejében fuldokló, kilátástalan helyzetben lévő nő, akinek az anyjával való kapcsolata elég tragikus módon szövi át az egész életét.

Mit értesz azalatt, hogy a saját erejében fuldoklik?

R. Cs.: Ha az ember nem kér segítséget a problémáihoz, viszont azt gondolja, hogy mindenki másét is neki kell megoldania, akkor hosszú távon megborul az egyensúly. És amikor a környezettől már elvárásként jelentkezik, hogy erősnek kell lennie, akkor valóban elhiszi, hogy már nem mutatkozhat gyengének, nem hibázhat. Ez egy idő után visszafordíthatatlanná válik. Egyébként nagyon beszédesnek tartom a darab címét, a legforróbb nyári hónap egy olyan helyen, ahol szinte mindennaposak a szélsőséges viharok, tornádók. Fulladás és folyamatos feszültség.

Barbarának igen konfliktusos a viszonya az anyjával. Mégis egyenes úton halad afelé, hogy olyanná váljon, mint ő. Hogyan látod ezt a helyzetet?

R. Cs.: Ez teljesen természetes.  Az a legviccesebb jelenség, amikor az ember nem akar olyan lenni és egyszer csak arra ébred, hogy tökéletesen olyan. Maga a kijelentés, hogy nem akarok olyan lenni, mint az anyám, nem elég a változáshoz, hiszen ebben a mondatban ítélet és harag van. Sokkal nagyobb bátorság kell meglátni a saját és környezetünk reális hibáit, és tudni kell megbocsátani.

Mit gondolsz, mi lehet a kiút abból a mókuskerékből, hogy a szüleink miatt elszenvedett sérüléseinket ne vigyük tovább a saját családjainkba, kapcsolatainkba?

R. Cs.: Nagyon nagyok tudunk abban lenni, hogy magyarázzuk, igazoljuk, hogy minden látszat ellenére miért is nem vagyunk olyanok, mint a szüleink, főleg, hogy ha kell, ma már minden sarkon szembejön egy pszichológiai vagy spirituális megerősítés, de szerintem ez csak időhúzás. És az nem lehet, hogy nem bűn, hogy olyan vagyok? Nem kötelező ugyanazokat a hibákat elkövetni, de csak felismerésből lehet változtatni.

Hogy érzed magad Barbara szerepében?

R. Cs.: Érteni vélem sok tulajdonságát és helyzetét. Azt nem mondom, hogy nagyon vidám szerep.

Milyen partner ebben a szerepfelépítésben Varga Mária?

R. Cs.: Csodálatos! Egy második főiskolát járok ki mellette. Borzasztóan érzékeny, ösztönös, nagyon nagy intelligenciájú színésznőnek tartom, receptre írnám fel a színészeknek, hogy játszanak vele.

Ha már elhangzott a főiskola szó, áttérnék a kaposvári egyetemistákra, akiknek helyettesítő osztályfőnöke vagy. Milyen érzésekkel üdvözölted a feladatot?

R. Cs.: Megdöbbenéssel és félelemmel: nem értettem, hogy miért engem választottak erre a feladatra. Azért vállaltam el, mert kíváncsi voltam erre a tizenhárom emberre, és azt gondoltam, ezzel jól járhatnak. Rengeteget rágtam magam, amíg el nem kezdtünk dolgozni, most meg már nincs idő görcsölni. Nagyon élvezem a velük töltött időt és az mindenesetre biztos, hogy én rengeteget tanulok tőlük.

Milyen feladatokkal indult a közös munkátok?

R. Cs.: Az év irányvonalát az osztályfőnökük, Cserhalmi György az önismeretben szabta meg, úgyhogy a lehető legmélyebb vízbe lettek bedobva a fiatalok. Saját életük eseményeiből kellett helyzetgyakorlatokat csinálniuk. Nincs előre megírt szöveg, nincs kapaszkodó, csak saját maguk. Most meg már lassan benne vagyunk a félévvégi hajtásban.

Hogy látod – az említett két szereped és osztályfőnöki minőségedet is figyelembe véve –, mi az a járható út, ami egy elfogadható önismeret felé vezet?

R. Cs.: Az önismeretben az a nagyon nehezen elfogadható, hogy nem olyan vagyok, amilyen lenni szeretnék, hanem olyan, annyi és az, amilyen, amennyi és aki. És ezzel az „aki”- val szembenézni sokszor rohadt félelmetes. Bátornak kell lenni. Abból még jó is kisülhet.