A hétfőnek szürkésfehér színe van

2015. 11. 02.

Többféle színházban megfordultál már, mesélnél az eddigi tapasztalataidról?

K. R.: Az első a Maladype Színház volt negyedéves koromban, a Don Juan című előadásba hívott az osztályfőnököm, Zsótér Sándor. Nagyon érdekes volt, mert ott a díszletépítéstől kezdve az öltöztetésig minden a mi feladatunkhoz tartozott, ott igazán beletanulhattunk abba, hogyan áll össze egy előadás.

Ehhez képest milyen most egy kőszínházban dolgozni?

K. R.: Azt gondolom, lényegében nem más, az embernek ugyanúgy megvan a feladata, megvan a helye, szerepe, amivel foglalkozni kell. Minden egyes előadás esetében megérzed azt, minek a mentén kell elindulni, és ha azt minél jobban körbejárod, közelebb kerülsz a szerepedhez. A színész szempontjából nem húznék éles határvonalat független vagy kőszínház között. 

Hogy érzed magad a Vörösmarty Színházban?

K. R.: Nagyon jól. Remek feladatokat kaptam az elmúlt években.

Beugró szerepeid is vannak idén. Milyen nehézségekkel és könnyedségekkel jár ez a fajta munka?

K. R.: Életem első beugrása a nyáron volt a Furcsa pár című előadásba, és nagyon jó élmény volt. Izgalmas, hogy meg kellett tanulnom egy olyan szerepet, amivel más több hétig dolgozott, és most nekem sokkal rövidebb időm van arra, hogy ez a szerep „áttevődjön” a fejembe. Az az érdekes, hogy lényegében van már egy kötött forma, amiben az előtted játszó színész dolgozott – ehhez képest kell megtalálni azt, hogy saját magad hogyan tudsz működni, hogyan lehet a már meglévő formákat magadra alkalmazni úgy, hogy ne lógjál ki, mégis meg tudd tölteni a saját személyiségeddel. A technikai része, a koreográfia és a dalok megtanulása ilyen rövid idő alatt kihívás.

Beszéljünk az idei évadról: milyen volt a Terrorizmusban dolgozni?

K. R.: Ú, nagyon jó volt. Izgalmas, hogy ezeken a különálló, zárt, hétköznapi jeleneteken keresztül hogyan lehet egy olyan jelenséget, mint a terror több oldaláról megmutatni.

A Tizenkét dühös embernek volt már egy előbemutatója. Mi változott május óta?

K. R.: Sok mindennek lett ijesztő módon aktualitása. Nyáron sokszor eszembe jutott ez a szerep, különböző hétköznapi helyzetekben, ezek a gondolatok, érzések belekerültek az előadásba.  

Te vagy a Tizenkettedik esküdt, aki folyamatosan rajzol, de ez nem csupán egy egyszerű firkálgatás.

K. R.: Cserhalmi György megkért, hogy készítsek egy plakáttervet az előadáshoz. Az ő ötlete volt, hogy megrajzoljam azt a fiúarcot, ami az előadás végére elkészül, és fontos hangsúlyt kap.

Mióta rajzolsz, mennyire foglalkozol intenzíven ezzel?

K. R.: Akkor kezdtem el rajzolni, amikor idekerültem, többen biztatnak, hogy jók a munkáim. Egy barátom, aki elsőként látta a rajzaimat, azt mondta, mostantól csak ezzel foglalkozzak.

Igazság szerint nem azért rajzolok, hogy képeket hozzak létre, hanem mert megnyugtat. Alapvetően nem tudok rajzolni, szóval nem egy tudatos tevékenységről van szó, nincs egy megalapozott tudásom hozzá.

Ennek ellenére vannak komolyabb terveid?

K. R.: Most már gondolkodtam azon, hogy el kellene mennem egy tanfolyamra, de azt a részét is élvezem, hogy én ezt totális hozzá nem értéssel csinálom, így senki nem kérheti számon tőlem, hogy jó vagy rossz. Miután felvettek a Színművészetire, megváltozott a színházhoz való viszonyom: azelőtt is szerettem színházba járni és olvasni, de amikor színészhallgató lettem, rájöttem, hogy mostantól nagyon komolyan kell venni. És minél jobban beleástam magam, minél közelebb kerültem a színházhoz, a színészethez mint szakmához, annál inkább azt éreztem, hogy kevés vagyok hozzá. De ez, úgy gondolom, természetes folyamat. Emellett az ember vágyik valami olyan dologra a foglalkozása-hivatása mellett, amibe bele lehet feledkezni, amiben nincs az, hogy jó vagy rossz – azt hiszem, innen a rajzolás.

Úgy érzed, a választott utadon, színésznőként meg kell felelned valakinek?

K. R.: Ez a kérdés összetettebb: onnantól kezdve, hogy az ember benne van egy előadásban és próbál a kollégáival, kötelessége a tudásának maximumát belehelyezni abba a munkába, hogy ne éljen vissza mások energiájával. És onnantól kezdve, hogy elkezdesz valamivel úgy foglalkozni, hogy annak vannak tanúi, már számon kérhető vagy.

Hogyan kerültél a Színműre?

K. R.: Eredetileg dramaturg szakra akartam menni, csak abban az évben nem indult. Volt már korábban vágy bennem, hogy színész legyek, csak aztán letettem róla, mert egyszer csak jobban kezdett érdekelni, hogyan lehet szövegekkel dolgozni.

Színész szakra utolsó pillanatban jelentkeztem. Ez az egész a mai napig felfoghatatlan véletlenek sorozata. Olyan kicsin múlt, hogy pont oda kerültem, hogy aztán azt mondtam, ha már így esett, akkor a legtöbbet akarom kihozni magamból.

Már nem foglalkoztat, hogy dramaturgként is dolgozz?

K. R.: Nem. Azt, amire én vágytam, megkaptam színészként.

Van valamilyen rituáléd előadáskezdések előtt?

K. R.: Dohányozni szoktam, még csak az kéne, hogy rituálém is legyen (nevet). Minden előadás előtt megvan az előkészületem, de ezek nem rituálék. A Tizenkét dühös ember előtti nap megragasztom azokat a papírokat, amik majd felkerülnek az állványra. Mielőtt bemegyek a színpadra, százszor átnézem a táskám, hogy benne legyen minden ceruza, szövegkiemelő, jó sorrendben legyenek a színek, a papír legyen jól összehajtogatva. De minden előadáshoz kapcsolódik valami apróság. Van egy mániám: a szövegkönyvben nem mindegy, milyen színnel húzom ki a rám eső szövegrészt. Vannak szövegek, amiket egyszerűen nem lehet például rózsaszínnel kihúzni.

A szövegek, hangok, számok az én fejemben színekhez kapcsolódnak, minden betűnek megvan a maga színe. Sokáig nem tudtam elképzelni, hogy más ezt nem így látja. Az ikertestvéremtől kérdeztem egyszer, hogy neki a hétfőhöz milyen szín csatlakozik, és nem nagyon értette, miről beszélek.

És milyen színű a hétfő?

K. R.: Szürkésfehér (nevet).

Ha mondok egy-egy előadáscímet, amiben játszol, társítasz hozzá egy-egy színt? Terrorizmus.

K. R.: Szürkéskék.

Őfelsége komédiása.

K. R.: Barna és zöld.

Kincsek szigete.

K. R.: Zöld.

A fösvény.

K. R.: Ezüstös szürke, olyan színű, mint a hétfő.

3:1 a szerelem javára.

K. R.: Sárga.

Mester és Margarita.

K. R.: Piros.

Momo.

K. R.: Sárgásbarna.

Tizenkét dühös ember.

K. R.: Acélkék.

Amúgy ezek nem a hangzással függnek össze, hanem érzetekkel. Fordítva is működik: ha „beszíneztem” egy szövegkönyvet, sokszor a próbák alatt a színek alapján jut eszembe a szöveg.

Milyen színű az Augusztus Oklahomában?

K. R.: Sárga.

Milyen az az Ivy Weston, akit te alakítasz?

K. R.: Nagyon érdekes személyiség, sok mindenen túl van ahhoz képest, hogy milyen fiatal. Nagyon bonyolult a szüleivel, családjával való viszonya, sok az elfojtott feszültség benne. Az igazán tetszik, ahogyan beszél az emberi felelősségről.

Láttad a filmet?

K. R.: Nem, és a bemutatóig nem is akarom megnézni.  

Képgaléria