Szikora János: Vargabetűvel értem egyenesbe

2018. 10. 26.

Szikora János jogászdoktor, színházigazgató, rendező, Jászai Mari-díjas, érdemes művész, a székesfehérvári Vörösmarty Színház igazgatója a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét vehette át Gulyás Gergelytől, a Miniszterelnökséget vezető minisztertől Szent István ünnepén, augusztus 20-án. Keresve sem találtam volna jobb apropót, hogy sajátos, értékteremtő szemüvegünkön keresztül mutathassam meg önöknek az embert, a gondolkodót, az alkotót, Szikora Jánost.

 

 Jogásznak tanult, hogy kötött ki mégis a színház világában?

– Tekervényes úton, amiről ma már úgy gondolom, hogy szükségszerű, már-már sorsszerű volt. Valószínűleg mindez a személyiségem lassú fejlődéséből eredeztethető. Későn érő gyerek voltam, és későn érő emberré lettem. Velem valahogy minden később történt. A tanulás is sokáig tartott, 28 évesen kerültem ki az iskolapadból. 40 évesen házasodtam, 45 voltam, amikor az első gyerekeim – mert, hogy ikrek – megszülettek. Álmodozó, gondolkodó, megfigyelő típus voltam egész életemben, önmagamat épp úgy megfigyeltem, ahogy a körülöttem lévő világot. Kerestem a helyem, és 18 évesen még nem találtam. A jogi egyetem elsősorban az időnyerést szolgálta. De ezzel a határozatlansággal nem voltam egyedül az ELTE jogi karán, sok fura figura járt oda: Báron György, filmesztéta, Miháncsik Zsófia rádiós riporter, Rangos Katalin médiaszemélyiség, Vámos Miklós író, Demszky Gábor politikus, hogy csak az évfolyamtársaim közül említsek néhányat. Egyikből sem lett jogász. Érdekes, izgalmas évfolyam volt, akiket például nemzetközi jogra, az Amerikából frissen hazaérkezett professzor, Mádl Ferenc oktatott.

– Az egyetemi éveim alatt volt egy amatőr – amit ma inkább alternatívnak mondanánk – színházi csoportunk, a Brobo, melynek munkájába intenzíven bekapcsolódtam, arra azonban – ha őszinte akarok lenni – semmi esélyét nem láttam, hogy én ezzel a léttel, ezzel a kifejezésformával valami számottevőt csinálhatnék az életemben. Mindez egy csapásra megváltozott, amikor megtudtam, hogy a Színház és Filmművészeti Főiskola színházrendező szakot hirdet, amit akkoriban csak 4-5 évenként indítottak. Derült égből jött villámcsapásként éltem meg mindezt. Éreztem, hogy meg kell próbálnom, mert az a fajta színházi vonzódás, azzal az életismerettel, amit az egyetemi éveim alatt fölszedtem, talán itt tud kiteljesedni, gyümölcsözni. És ez így is volt. Fölvettek. A művelődési miniszter különleges engedélyével két nappali felsőoktatási tagozatra járhattam egyszerre. Így tisztességgel befejezhettem a jogi egyetemet, és megkezdhettem tanulmányaimat a színművészetin. Hamar ráéreztem, hogy jól döntöttem, ez az igazi pályám, erre vágytam egész életemben. Visszanézve, nem is nagyon értem, hogy lehettem ennyire vak, hogy nem láttam mindezt már az elején.

– A jogi egyetemen eltöltött évek egyáltalán nem voltak haszontalanok. Egyrészt a társadalomra való nyitottság, egy olyan tudásanyagot adott, ami valószínűleg elkerült volna, ha csupán egy filoszorientált kultúrfigura maradok. Másrészt évekkel később a jogi képzettségnek színházvezetőként is hasznát vettem. A munkajog, a polgári jog, szerzői jog a napi munkám része volt.

– Szerencsés vagyok tehát, hogy egy olyan vargabetűvel értem egyenesbe, ami egyáltalán nem volt fölösleges kitérő. Ha ma megkérdeznék, mit csinálnék másképp az életemben, a válaszom az lenne: semmit. A mindennapi nyűg ellenére én alapvetően egy végtelenül boldog embernek élem meg önmagamat, aki sokat kapott az élettől. De talán még fontosabb az, hogy azon kevesek közé tartozom, akik abból élnek, amit szeretnek csinálni. Ha valakinek megadatik, hogy a szenvedélye egyben a hivatása is legyen, és ebből fenn is tudja tartani az egzisztenciáját, akkor igazán szerencsés. Ez az igazi lottó ötös.

 

 Sok színházban vállalt feladatot pályafutása során, de javarészt vidéken. Mitől ez a vidéki vonzódás?

– Pesti gyerek vagyok, minden a fővároshoz kötött: család, iskola, barátok. Ez addig tartott, amíg el nem kezdtem rendezni. Onnantól kezdve Pesten voltam vendég. Sok színházban rendeztem – Víg – állandó társulati tagja voltam négy évig -, Pesti, Nemzeti, Operaház -, de mégis jobban otthon éreztem magam vidéken. Engem mindig is vonzott a sokszínűség, és vidéken sokféle dolgot lehet csinálni. Budapesten – attól függően melyik színházban van épp az ember -, csak egyfélét, amire ott szakosodtak. Vidéken csinálhatok zenés, kosztümös darabot, komédiát, stúdióban izgalmas kortárs előadásokat rendezhetek, és mindezt egy helyen.

 

 Székesfehérváron először vállal funkciót. Miért választotta épp a Vörösmartyt?

– Ez a város eddig valamiért kimaradt az életemből. Fura sorsszerűségek vezettek ide. Volt egy fantasztikus székesfehérvári születésű tanárom, aki sajnos már nem él. Jávor Ottónak hívták, ő volt az irodalomtanárom a gimnáziumban. Jóval több volt, mint irodalomtanár. Szellemi mentorom volt, abban a nagyon képlékeny időszakban, ami egy kamasz fiatalembert jellemez. Végtelen bölcsességgel és érzékenységgel adott tanácsokat az életben, az olvasmányaimban. Olvasta a verseimet, később eljárt a rendezéseimre. Hallatlanul sokat köszönhetek neki. Halála után teret neveztek el róla Székesfehérváron, és ez a tér pont a színházzal szemben van. A tér névadó ünnepségén tiszteletét tette az egykori osztályunk képviseletében egy kis csapat hajdani diák – mert nem csak mi szerettük őt, de mi is a kedvenc osztálya voltunk. Én nem lehetem ott, mert élet-halál harcot vívva, épp kómában feküdtem egy fertőző agyhártyagyulladás miatt. Nem sok esélyem volt a túlélésre. Az osztálytársaim, abban bízva, hogy mégiscsak felépülök, hoztak nekem a kórházba egy kis követ, amire ráírták: „Székesfehérvár”. A dátum már elmosódott.

– Felépültem, és a követ az íróasztalomra tettem, hogy emlékeztessen erre a szép gesztusra. Ott volt, ott figyelt ez a kő éveken keresztül. Eltelt 4-5 év. A budapesti Új Színházban, ahol művészeti vezető voltam, igazgatóváltás történt, és én tudtam, hogy nekem ott nem lesz maradásom. Kerestem a helyemet, szabadúszó lettem, és nem tudtam, mitévő legyek. Akkor a színház gazdasági ügyintézője megkérdezte, miért nem pályázom meg Székesfehérvárt. Én úgy tudtam, ott már rég eldőlt kié az igazgatói poszt, de, mint kiderült, érvénytelenítették a döntést, és újra kiírták a pályázatot. Hazamentem, ránéztem erre a kőre, ami évek óta üzen nekem, talán itt lenne az ideje mindezt komolyan venni! Így történt, hogy elkezdtem ezzel a pályázattal komolyan foglalkozni. Lehet, ha ez a kő nincs az asztalomon, mindez nem történik meg.

 A sokszínűségét a munkássága is visszaigazolja: színház, saját darabok, filmezés, opera az Erkelben – mesélne kicsit ezekről is?

– A sokféleséghez való ösztönös vonzódásomvalóban tükröződik abban, hogy a színház mellett a film, a színházon belül, a próza mellett az opera is nagyon intenzíven jelen volt és jelen vanaz életemben. A filmezés eleinte kalandként fogtam fel, főiskolásként sok vizsgafilmben szerepeltem színészként, amit nagyon élveztem. Bekerülve a filmezés világába, nagyon is vonzott. Ennek is köszönhető, hogy számos, televíziós filmet és -játékot rendeztem. Ezekre jó szívvel emlékszem vissza, és nagyon fontosak az életemben.

– Később mivel azt láttam, hogy a rendezők életének és energiájának túlnyomó többségét az vitte el, hogyan vadásszon pénzt a filmjeire, feladtam a filmes karriert. Az énképembe egyszerűen nem fért bele, hogy saját magamat menedzseljem pénzért.

– Mivel jellemzően képekben látok, a kép, mint kifejezőeszköz, továbbra is bennem élt, így ez a filmszerű látásmód továbbra is elkísér, tetten érhető a darabjaimban is. Sokszor úgy istekintek ezekre, mint színpadi filmekre. A legutóbbi munkám a „Kafka a tengerparton” például kifejezetten egy ilyen színpadi film lett. De ezt nem csak én mondom, mások, külső szemmel ösztönösen is megérzik.

– Az énem másik része zenés. Ez is emberi kapcsolatokhoz köthető. Prózai rendezőként végeztem ugyanis a főiskolán, azonban a mi osztályvezető tanárunk – Békés András – nem prózai rendező volt, hanem az Operaház főrendezőjeként dolgozott. Egész életében szeretett volna prózai rendezőket is tanítani, és ez éppen akkor adatott meg neki, amikor én oda jártam. Az operaházi kötődésnek köszönhető, hogy fantasztikus tanáraim voltak, olyanok, mint például Nádasdy Kálmán, a magyar operarendezés, operapedagógia és rendezőpedagógia nagy alakja, vagy például Petrovics Emil, a zenetörténet egyik kiemelkedő alakja. Alapvetően nekik köszönhetem, hogy elkezdett az opera és a zenés színház világa érdekelni.

– Petrovics Emillel mindvégig jó barátságot ápoltam, mire befejeztem a főiskolát, ő az Operaház főzeneigazgatója lett, és ebben a státuszában hívott meg életem első opera rendezésére. Ez volt Richard Strauss Salome-ja, épp 30 évvel ezelőtt. Most temettük el –

 nyáron játszottuk utoljára a Margit-szigeti Szabadtéri Színpadon – ezt a darabot, mely 30 évig szerepelt az Operaház műsorán.Ez tehát a története az én szorosan vett prózai rendezői attitűdöm oldalirányú kilengéseinek.

 

 Egy vidéki városban szerteágazóak az igények is. Hogyan tükröződnek vissza ezek az ön színházában? 

– Elég hamar szembesül azzal az ember, hogy minden vidéki színháznak van egy bérletstruktúrája, ami rendszerint leképezi a nézői elvárásokat, vagy épp beidegződéseket, melyek aztán egy színházat körbevesznek. Székesfehérváron – számomra nem túl kedvező módon – a színházlátogatók másfajta színházra vannak trenírozva. Évtizedeken keresztül itt egy rendkívül népszerű, magas színvonalú zenés színjátszás működött. Mi ezzel szemben egy prózai színjátszást, az irodalmi értékekre koncentrált színházat szerettünk volna megvalósítani, mert ilyen rendezők vagyunk. Azért a többesszám, mert Bagó Bertalant, Hargitai Ivánt, Horváth Csabát, a színház művészeti vezetésének tagjait soroltam most, akik egyben a színházunk rendezőgárdája.Tehát a mi rendezői beállítódásunk alapvetően különbözött attól a színházi elvárástól, ami a székesfehérvári színházat jellemezte előttünk. Nagy kérdés volt, hogy ezen lehet-e változtatni. Tulajdonképpen a mi ittlétünk, itt maradásunk forgott kockán. Ma már úgy látom, hogy igen is sikerült nagyon sok embert megszólítanunk, olyanokat, akik korábban nem jártak színházba. Persze voltak olyanok is, akik csalódtak ebben, mert máshoz szoktak, és nem voltak kíváncsiak arra, ami itt történik. De az emberek túlnyomó többsége mégis csak nyitottá vált erre a típusú színházra. És ami számomra a legnagyobb személyes elégtétel, hogy egyre többen, és évről évre egyre növekvő számban jönnek olyanok, akiknek korábban nem volt bérletük, vagy egyáltalán nem jártak színházba.

– A másik érdekes vonás: elmesélték nekem, mondták, vegyem számításba, hogy egy magára valamit adó székesfehérvári polgár, ha jó színházat akart látni, akkor felutazik a fővárosba. Ott válogathat a jobbnál jobb színházakban. Ma már – szerénytelenség nélkül mondhatom – nem érdemes beülni az autóba, és a budapesti csúcsforgalomban tülekedni egy jó színházért. Jó színházat, ha nem jobbat láthat Székesfehérváron. A társulatunk is az egyik legjobb az országban. Ezt ma már sokan felismerik. Ahogy boldogan vállalja magának minden székesfehérvári a VIDEOTON-t, ugyan úgy magukénak érzik a színházukat is, tudják, az ő színházuk az egész országban jegyzett és megbecsült színházi műhely. Emögött persze rengeteg munka van, és nagyon sok tehetséges ember, hiszen éppen ezzel értük el azt, amit elértünk.

 Hogyan élte meg a kitüntetését?

– Arról sem tudtam, hogy felterjesztettek. Amikor májusban megkaptam az értesítő levelet, őszintén meglepett, és természetesen nagyon örültem. Mindig jól esik, ha az ember pozitív visszajelzést kap arra, hogy amit csinál, az másoknak is fontos. Az emberben sok kétely van az alkotói pályán. Kell az, amit én csinálok? Jól csinálom, amit csinálok?  Ezek a típusú kitüntetések pontosan ezekre a kételyekre adnak választ, megerősítés. Ennél többet nem is nagyon lehet kívánni.

 

– A Közép-Dunántúlon mennyire jellemző, hogy együtt dolgozik több színház?

– Nem mondanám, hogy bevett gyakorlat, sőt! Pedig kézenfekvő a gondolat, hiszen itt vannak a színházak egymástól kőhajításnyira. Veszprém, Komárom, Tatabánya közel vannak egymáshoz, mégis, ha megpróbálkozunk egy koprodukcióval, akkor az olyan bonyolult, hogy az a hétköznapok logisztikájában jelentkező pokoli mennyiségűplusz feladatot jelent. Mindig hangsúlyozzuk, hogy dolgozzunk együtt, de, ha néha-néha tető alá is jön egy ilyen együttműködés, utána nem nagyon kíván az ember még egyet.

– Ettől még képesek vagyunk együtt gondolkodni, és ezt meg is tesszük, de a napi életben ez a fajta együttműködés sokkal inkább az emberi kapcsolatok tartásában merül ki. Ismerjük egymás előadásait, járunk egymás színházába, vagy adott esetben vendégjátékként meghívjuk egymás darabjait. Ez a fajta kapcsolattartás működik. Egy mélyebb és magasabb rendű kapcsolattartás, egy közös produkció valahogy nem bír megszületni.

 

– Ősbemutatók egész sora következik a Vörösmartyban. Kaphatnánk egy kis ízelítőt ezekből?

– Éppen próbáljuk, és számomra ez az egyik legkedvesebb, Sobor Antal: Perelj, Uram! című darabját. A véletlenek sorozatának köszönhető, hogy ezt a helytörténeti szempontból is értékes darabot színre vihetjük.

– Két évvel ezelőtt meghívtak Csákvárra a Magyar Kultúra Napjára, hogy mint az Ember tragédiája rendezője, mondjak pár mondatot. Emlékszem, hogy egy nagyon barátságtalan, meglehetősen hűvös, tipikus szocreál művház dísztermében ültünk, nagykabátban, és a polgármester kedvesen szabadkozott a mostoha körülmények miatt, de örömmel mesélte, hogy rövidesen gyönyörű, új művelődési házunk lesz. – „Milyen jó lenne, ha majd a székesfehérvári színház nyitná meg” – mondta. Én ezt eltettem az agyamban, és meg is ígértem, hogy számíthat ránk.

– Tavaly kaptam Román Károly özvegyétől egy küldeményt – Román Károly Sobor Antalnak volt tanár-író barátja és kortársa – azzal, hogy a férje meghalt, és az íróasztalában találta ezt a géppel írt példányt. Elküldi nekem, mint színházigazgatónak, hátha látok benne fantáziát. Belelapoztam, és őszintén szólva nem tudtam letenni. Az meg aztán különösen szíven ütött, hogy Csákberény és Nagyigmánd településeken lejátszódott valódi 19. századi tragédiát feldolgozószíndarabról volt szó. Akkor hirtelen minden összeállt bennem: itt van egy történet két ártatlanul kivégzett papról, 1849-ből, akik itt laktak Csákberényben, és Nagyigmándon lőtték agyon őket, Csákváron meg épül egy új művelődési ház, amely vár minket egy méltó nyitóelőadással. Felhívtam a polgármestert, hogy mit szólna, ha az új intézményüket a csákberényi papok történetével nyitnánk meg. A polgármester történetesen történelem tanár, jól ismerte ezeknek az embereknek a történetét, és lelkesen igent mondott. Megszületik ez az ősbemutató októberben, és az új művelődési ház – jövő év tavaszán – ezzel a színdarabbal nyit. Mi ez, ha nem csoda?

Cseh Teréz

 

Képgaléria