Egy koldus, egy sínpár és dzsessz – egy rendező, aki néhány ecsetvonással képes lefesteni New Orleanst. Hófehér kalap, tűzpiros selyempongyola, kimért sikoly - Blanche, akit főszerepbe a saját karakterén kívül három másik kitűnő árnyjátéka emel. Harangi Mária és Szalay Marianna a vágy nevű villamossal érkeztek a Pelikán Terembe.

A vágy villamosa eredendően nagyszínházra „van szabva”. Nem szűkös a kamara-tér a rendezőnek?
Mária: Újraolvasva a művet, kifejezetten örültem annak, hogy a Pelikán Terem adottságaiban gondolkodhatom. Tény, hogy így kevésbé látványos az előadás, ám a new orleansi környezet megidézéséhez elegendőnek találtam az 1940-es évekből szóló amerikai dzsesszt, és néhány jelzést. Jóval nagyobb figyelmet kap a szereplők közti viszonyrendszer…
Aminek a helyszín részben mozgatója.
Mária: A néző egy kétszobás lakásban találja magát, amelyben Blanche, Stanley, Stella és Mitch provokatív közelségben vannak, s ez a megkerülhetetlenség erősíti a feszültséget.
Mind a négyüknek igaza van. Hogy csináltad?

Mária: A történet mély és bonyolult viszonyokat ábrázol – ez éppen elég ahhoz, hogy túlmozduljon a fekete-fehér kategorizáláson, miszerint a hősnek drukkolni kell, a gonoszt pedig elveszejteni akarni. Nincs győztes és nincs vesztes, a szereplők egymástól független és függő élete sokkal árnyaltabb ennél. A kérdés az, hogy a máshonnan érkezett, másként gondolkodó és érző, másfelé tartó emberek hogyan tudnak együtt létezni? Vagy: tudnak-e együtt létezni egyáltalán?
A „pasztellszínű” Blanche a maga kifinomult külsőségeivel hogyan boldogul a new orleansi „lecsóban”?
Marianna: A zenétől, szexualitástól, ételillatoktól dús közegbe csöppenve sem jön zavarba.
Akkor is elegánsan vonul ki, amikor elküldik a fenébe. Más dolog, hogy kint hány, mert egész nap ivott… Mindvégig megőrizve méltóságát, saját világában él; fejében a költészet, a nyelvek. A verekedés, a kiabálás, a környezetében szokványos agresszió, és a férfiúi közelség hozza ki belőle rejtett érzelmeit és energiáit. Érdekes módon „fordítva” sikerült megfognom a karaktert. A történet folyamán fokozatosan kibukó, elfojtott énjéből fejtettem vissza a plasztikus úrinőt.
Aki alkatában hasonlít rád.
Marianna: Rebbenékenységét vékony testalkatom segít megjeleníteni. Nagy kaland megformálnom őt, mert az a világ, amibe ringatja magát, az enyém is. Mindig érdekeltek a kultúrák, három nyelven tanulok, éltem külföldön, így képes vagyok egyfajta távolságtartással szemlélni a közeget, amelyben élek. Szerepében izgalmas kimozdulnom abból a farmeres nőiségből, amelyben a 21. században járunk - nem engednek előre bennünket az ajtóban, és ezt meg is szoktuk.
Hogyan csattan nálunk az amerikai humor?
Marianna: Mi még nem értjük annyira az amerikai darabokat, külön küzdelem Tennessee Williamst magyar színpadra vinni – számunkra sosem fogja egy fekete ember azt jelenteni, mint nekik. A humor viszont kétségtelenül segíti a kulturális átjárást.

Mária: Komoly vérdráma zajlik, ugyanakkor nagyon pikáns, nagyon finom, alkalmanként mesterien elhelyezett poénok vannak a szövegben, amelyekre igyekszünk játékokkal rákapcsolódni. Életünk is tele van nevetséges vagy mulatságos helyzetekkel, amelyeket sokszor a legszánalmasabb események teremtenek.

M. M.

UGRÁS A SZÍNLAPRA