|
„Dúsgazdag nyelv, zabolátlan képzelet, merész képalkotás, szertelen színpompa” – írják Vörösmarty költészetéről. Ahogyan a természet pazar színeinek megfestése, úgy a költő munkásságának jellemzése is nehéz feladat: talán ezért a „túlcsorduló” jelzőhasználat.
Színházunk Rivalda című magazinjának novemberi számában Bakonyi István, a Vörösmarty Társaság elnöke írja:
„Egyrészt bizton állíthatjuk, hogy él a költő műve, s talán ő sem elégedetlen utókorával odaát. Bár ki tudja? Hiszen az ő nyomán mi is föltehetjük a kínzó kérdést: ment-e a könyvek által a világ elébb? Ment-e a kultúra, a művészetek összessége által annyit előbbre, amennyit kívánatos lenne? (...)
Másfelől: jobbik énünk mégiscsak azt mondatja velünk, hogy kell remény. S ennek egyik szellemi alapja éppen nagy költőnk teljesítménye lehet, ami innen, a fehérvári gimnáziumból eredeztethető a diákkori klasszicista versektől egészen az életmű betetőzéséig, a szabadságharc bukása utáni téboly idejéig. S ha mégoly sötétek is gyakran a színei, ha mégoly kilátástalan is a nemzet és az egyes ember helyzete és jövője, akkor sem feledhetjük, hogy a kínok kimondása már esély az oldódásra, a kínok szelídülésére. Ezért figyelünk szavára, verseire, drámáira, melyek legjobbikában mégiscsak a boldogság keresése a fő mozzanat. S ki ne vágyna huszonegyedik századi Csongorként a boldogságra, a harmóniára, a beteljesülésre?”
|
