Dolák-Saly Róbert

– Miben nem ismer tréfát?

– A színvonalban. Különösen egy olyan környezetben, ahol minden ez ellen hat. Nézze meg a televíziót: nincs benne egy épkézláb, normális műsor.

– Milyen az épkézláb, normális műsor?

– Olyan, amely szórakoztatás közben legalább nem rombolja az emberek ízlését. Arra már nem is merek gondolni, hogy emelje. Például humorműsorokat csinálni éveken keresztül, heti rendszerességgel, nem lehet minőségi kompromisszumok nélkül.

– Úgy érti, nem sajtolható ki a művészből előre megszabott időközönként egy-egy poén?

– Egy televíziós műsor nem egy-egy poénról szól, hanem sokról. Ha az embernek úgy jár a szája, hogy nincs mondanivalója, óhatatlanul sekélyes lesz az eredmény. Egy adminisztrátori állásban lehet állandóan irkálni, de egy művésznek csak akkor illene előrukkolni valamivel, ha van mit mondania. Sokan beleesnek ebbe a csapdába. Nekünk is lett volna lehetőségünk részt venni tőlünk idegen típusú műsorokban, de sok pénzért sem adtuk el alkotói szabadságunkat. Társulatunk 22 éve töretlenül, egyedülálló produkciókkal halad a magyar humor...

– Zászlóshajójaként?

– Nem, szó se róla. Csak nem megyünk bele az útvesztőkbe.

– A közéleti humoréba például?

– A közéleti humorral semmi baj nincs, ha azt szellemesen művelik. Nem a téma a lényeg, hanem a "hogyan?". A mi profilunk más, mi abszurddal foglalkozunk, de tiszteljük a más műfajt igényesen művelőket.

– Hadd provokáljam. Angol humor a maguké?

– Nem, nem az. Az emberek az abszurd kifejezést keverik az angollal. Benny Hill angol humorral foglalkozott,

„Váratlan macskának váratlan a szőre”

de semmi köze nem volt az abszurdhoz. Társulatunknak az első években halvány fogalma volt csak arról, hogy létezik Monty Phyton, jómagam, bevallom, nem is ismertem őket sokáig. Mi a diákhumor frissességének őrizői próbálunk lenni. Ez mindenféle közhelyes beállítódásoktól mentes látásmód; a gyermek úgy tekint és asszociál a dolgokra, ahogyan a felnőtt nem. A 25 éves James D.Watson, Nobel díjas tudóst így idézték a DNS kettős spiráljáról szóló könyvében: "Nagyon is öreg vagyok már ahhoz, hogy valami szokatlant csináljak."

– Vagyis kinőtte a rácsodálkozás képességét?

– Úgy valahogy. Egy művészeti produkció akkor hal meg, ha már nincs fiatal közönsége. Én mindig figyelem a magunkét; amint azt tapasztalom, hogy nem látogatják előadásainkat a fiatalok, abba fogom hagyni az egészet.

– Ez a veszély úgy tűnik, egyelőre nem fenyeget. Bár a televízióban nem láthatjuk önöket, csurig telik a nézőtér, bárhol megjelennek.

– A nézők köszönik szépen, tudnak válogatni, nem csak azt fogyasztják, amivel a média "szakemberei" etetni akarják őket. A hazai kulturális létben sajnos bizonyos erők távolítani igyekeznek egymástól a minőségi produkciókat és a közönséget, amely mindezek ellenére megtartott bennünket magának.

– Sosem fogynak ki a szóból? A magyar nyelv ennyire variábilis volna?

– A végtelenségig az. Mondom ezt azzal a megjegyzéssel, hogy a L'art pour l'art nem egyenlő a szóviccekkel, hiszen azok elenyésző részét teszik ki társulatunk humorának.

– Lehet, de ezek épülnek be leginkább a köztudatba. Olyannyira, hogy műsorokban, újságokban is visszaköszön belőlük jó néhány. És mi lesz a szerzői jogokkal?

– Első, Madáretető című könyvemben foglalkoztam az általános és speciális kreativitás elméletével, vagyis azzal, hogy a társulat szövegeit miként használják fel. Engem nem zavar, ha közszájon forognak a poénjaink, s nyilván nem lehet mindenütt forrásmegjelöléssel idézni bennünket: a harmadik megállónál már úgysem tudják, honnan indult a vonat. A lopás viszont bosszant. A mai napig előfordul, hogy poénjainkat színészek szájából halljuk vissza szó szerint. A szerzők "kisegítik magukat", csak meg kell nézniük egy-két régi L'art pour l'art DVD-t.

– Most már tudjuk, mi mindent vesz igen komolyan. De miben ismer tréfát? Mi az, ami megnevetteti, szórakoztatja?

– A játékosság. Minden, amiben eleven az agy. Addig érdekel egy művészeti vagy tudományos teljesítmény, amíg játékosság van benne. Ahol a homlokráncolás összeszorítja a szürkeállományt, felállok és hazamegyek... nem szánok időt a sznobizmusra, legyen az színházi előadás, koncert, vagy bármilyen "frenetikusnak" hirdetett művészi produkció.

Méhes Mónika Fotó: www.dolak.hu

Reflektorban:
• A gyász szólamain – interjú Drahos Bélával