Várnai Szilárd

– Charlotte bonyolult történetét frappánsan fogalmazta meg egy színikritikus: "Tökéletesen összhangban van önmagával, csak a világ nincs összhangban vele."

– Ő mindig is békében élt magával, tudta, hogy kicsoda, és miként viszonyuljon a környezetéhez. Sokkal inkább volt zavar az őt körülvevőkben, mint benne. Férfi testbe bújt nőnek érezte magát, s ezt nyíltan vállalta. Igaz, nem volt "átlagos" transzvesztita. Olvastam egy interjút, amit nem sokkal a halála előtt készítettek vele - 2002-ben hunyt el. Megkérdezték tőle, hogy miért nem operáltatta át magát, hiszen lett volna rá lehetősége. Charlotte azonban belső nemi identitását elég erősnek érezte, és nem tartotta fontosnak a műtétet. Hosszú haja volt és szoknyát viselt, de nem festette magát, nem öltözött hivalkodóan, más transzvesztitáktól eltérően visszafogottan adott csak a külsőségekre. Bútorokat egyébként sem cipelhetett volna tűsarkúban - a régi darabok megszállott gyűjtője volt; az üldözöttek, disszidensek és politikai foglyok holmijait mentette meg szenvedélyével.

– Sajátos monodráma ez: egyszereplős, 35 szereppel. Hogyan lehet megformálni ennyi karaktert úgy, hogy egymástól megkülönböztethetők legyenek, és egyik figura se "laposodjon el"?

– Egyik segíti a másikat; mindegyiknek megvan a maga mimikája, hangja, tartása, gesztusrendszere. Maga a szerző is része a darabnak - meleg férfiként jelenik meg, akinek vannak feminin vonásai, de jellemében meghatározó még a racionalitás és az intellektuális igényesség, amellyel megpróbálja kikutatni Charlotte életének igazságait és hamisságait, cselekedeteinek mélyen gyökerező okait tárva fel. A szerző barátja jóval egyszerűbb, a földön két lábon álló fickó, markáns férfijegyekkel.

– Ki áll Charlotte-hoz legközelebb, és kitől éri a legtöbb sérelem?

– Legfőbb bizalmasa és szövetségese leszbikus nagynénje, aki megtanítja őt arra, hogy szexuális beállítottságát természetesnek fogadja el. Legnagyobb ellensége a saját apja, aki hithű náci tisztként megveti a fiát, és szeretett édesanyjával is erőszakosan bánik.

– Charlotte-ot beszervezi a Stasi. Hogyan kezeli ezt a szerző? Mutat-e bármilyen irányt ennek megítélésében?

– Egyáltalán nem. Felsorakoztatja az érveket és ellenérveket, a tényeket, igaz, saját kételyeit is megosztja a közönséggel. Wright 1992-ben kezdte el az interjúsorozatot a főszereplővel, amikor még alanya ügynök múltja nem volt ismert. Charlotte hallgatott róla sokáig, ám hozzátartozik az igazsághoz, hogy amikor a Stasi dokumentációk hozzáférhetővé váltak, maga nyomta a saját aktáit a szerző kezébe. Nem szívesen beszélt múltjának erről a szeletéről, hiszen élt benne a szégyenérzet, de végső soron nem is tagadta azt... Megfogalmazódik ez az attitűd a darab egyik metaforikus jelenetében. A szerző arról kérdezi őt, mit csinál azzal a bútorral, amelyiket sérülten vagy kopottan kapja meg? Semmiképpen sem dobom el, és nem is javítom - hangzik a válasz -, hiszen úgy mutat meg mindent magáról, amilyen. S valóban, mindenki története más és más. Volt, aki azért engedett a titkosszolgálatnak, hogy a maga vagy családtagja, barátja életét mentse. Volt, akit megfenyegettek, persze akadt, akit megvesztegettek. Wright objektíven igyekszik szemlélni főhőse történetét, rábízva a közönségre az ítélkezés vagy még inkább annak jogát, hogy a néző eldöntse, szükséges-e egyáltalán bármilyen módon ítélkeznie.

– A szakmai kihíváson túl mit jelent önnek Charlotte története a személyes életében?

– Nagyon izgatott, hogy női szerepet játszhassak el, felkutatva egyúttal magamban "női mivoltom". Meggyőződésem, hogy mindannyian "kétneműek" vagyunk. A férfiakban van nőies, és a nőkben is férfias vonás, csak a társadalmi konvenciók hangsúlyozzák a nemi pólusokat - ennél azonban összetettebb az ember.

Méhes Mónika

Reflektorban:
• Eleven dombormű – interjú Menszátor Héresz Attilával
• A gyász szólamain – interjú Drahos Bélával
• Eleven aggyal – interjú Dolák-Saly Róberttel