Nem vagyok közszereplő alkat

2017. 06. 15.

Társulatunk tagja, Tóth Ildikó Jászai Mari-díjas, Érdemes művész idén megkapta a Story Érték-díjat, az évad végén pedig Vörösmarty-gyűrű díjban részesült. Ennek kapcsán beszélgettünk vele filmezésről, színházról, szakmai értékekről.

Sok ember fejében a Storyhoz egy celebritás fogalom kapcsolódik. Hogy fogadtad, hogy februárban megkaptad az Érték-díjat?

T. I.: Nagyon örültem neki! Úgy vagyok vele, mint az egyszeri ember: ha adnak, vedd el, ha ütnek, fuss el. Egyébként az Érték-díj esetében elismert művészeket kérnek fel, hogy a saját szakmájukból ajánljanak egy-egy díjazottat. Idén többek között Cserhalmi György és Miklósa Erika is szavaztak, azt gondolom, ez egy csodálatos „szavazótestület”, így nagyon büszke vagyok rá. A celebritásban mindenkinek szíve joga részt venni, vagy épp elutasítani azt. Én nem azért nem veszek benne részt, mert lenézném, hanem mert úgy érzem, tehetségtelen lennék benne, nem vagyok közszereplő alkat. Akiben van egy ilyenfajta vágy, annak lelke rajta. Rossz érzésünk akkor van, amikor nagy a reflektorfény, de kevés a valós érték mögötte. Van viszont, mikor a kettő igenis összeér: van olyan, hogy valaki csodálatos művész, de szeret a közéletben is szerepelni. Ezzel szerintem nincs semmi baj.

Hogy talált meg Téged Mészáros Márta az Északi fény c. filmjéhez?

T. I.: Úgy csöppentem ebbe a forgatásba, mint Pilátus a krédóba, hiszen annak idején Márta nem velem álmodta meg a filmet. A koprodukciós helyzet úgy alakult, hogy egy magyar színésznőnek kellett játszani a szerepet, így kaptam meg a lehetőséget. Találkoztam Mártával, beszélgettünk kicsit, de nem akart próbafelvételt, mivel látott már filmekben. Két hét múlva felhívtak, hogy enyém a szerep.

Melyik az előnyösebb helyzet számodra? Ha sokat tudsz az adott szerepről, vagy ha mélyvízbe kell ugranod?

T. I.: Mindig igyekszem feltérképezni az adott szerepet. Olykor saját élettapasztalatból merítek, máskor a forgatókönyvből, illetve a rendezővel való beszélgetés is sokat segít, hiszen ő tudja, milyennek szeretné látni a karaktert. Szeretek alaposan felkészülni, úgyis annyi mindenen kell stresszelni, legalább a felkészületlenség ne legyen ilyen tényező.

A filmben Olga az édesapja után kutat, az igazságot keresi, mégis passzívabb szereplő. Mi az, amit hozzá tudtál adni ehhez a karakterhez?

T. I.: Amikor először olvastam a forgatókönyvet, akkor kicsit megijedtem, mert úgy tűnt, mintha ez egy rezonőr szerep lenne. Nagyon sok visszaemlékezés van a filmben, hiszen Olga az édesanyja elmesélésében tudja meg, hogyan is történtek a múlt dolgai. Ő a drámának elsősorban hallgatója, még akkor is, ha a kérdéseket ő teszi fel. Gondolkodtam, hogy hogyan is lehetne ezt megfogni, és arra jutottam, hogy ez a szerep egy nagyon erős, állandó, aktív-figyelő jelenlétet igényel. Ez persze minden szerepre igaz, de ebben a helyzetben ez volt az egyetlen eszköz, amihez nyúlhattam, ugyanis a jeleneteim nem drámai szituációk egymás utáni sorozatai voltak, amibe könnyebben bele lehetett volna kapaszkodni. Egyetlen másodperc sem telhetett el úgy, hogy ne tudjam, miért és hogyan figyelem éppen az édesanyámat, mit akarok tőle megtudni. Jól megírt jelenetek voltak, és Törőcsik Marival és Mészáros Mártával pedig csodálatos élmény volt dolgozni. Azt éreztem, semmi mást nem kell tennem, csak minden energiámmal figyelni Marit, és abból nagy baj nem lehet!

Szokatlan volt számodra ez a cselekvésmentes szituáció?

T. I.: Arra kellett figyelnem, hogy ne érezzem azt, hogy nem csinálok semmit, attól függetlenül, hogy most nem okozója vagyok egy történésnek, hanem elszenvedője.

Egyed Attila egyik interjújában azt mondta rólad, hogy példaértékű az az alázat, ahogy a munkádhoz hozzáállsz. Ez tanulható vagy ösztönös, és tudatos-e egyáltalán részedről?

T. I.: Egészen kicsi gyerekkorom óta színész akartam lenni, és tudtam, hogy rengeteget kell tennem ezért. Harmadszorra vettek fel a főiskolára, és eleinte meg voltam rémülve attól, hogy mi lesz velem ezen a pályán, mivel én inkább egy befelé forduló alkat vagyok. Idővel rájöttem, hogy a színészetnek ehhez nem sok köze van, szerintem tíz kollégámból körülbelül hét inkább ilyen alkat. Nem gondolom, hogy nagy exhibicionizmusnak kell tombolnia az emberben ahhoz, hogy színész legyen. Nagyon szeretem a munkámat, készülök, türelmes és fegyelmezett vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy az olyan dolgok, mint például a hiszti, teljesen feleslegesek, mert annak általában semmi gyümölcse nincs. Tudom azt is, hogy én magam milyen sérülékeny vagyok, így feltételezem, hogy más is az lehet, így ha valaki „kiborul”, megpróbálom megérteni, hogy mi lehet az oka, és igyekszem segíteni. Jólesik, hogy ezt mondta rólam Attila, bár én inkább azt érzem, hogy szürke egérke módjára rakosgatom össze a dolgokat. Hogy tanulható-e? A csírája biztosan „hozott anyag” volt, hiszen így neveltek, és az idő is csak megerősítette bennem ezt a gondolkodásmódot. Persze tanulható, sőt tanítható is! Ahogy próbálok és létezem a színházban, az, remélem, minta lehet a fiataloknak.

A magyar film helyzetéről sokszor olyan színészek beszélnek, akik kevesebb szerephez jutnak. Te, akit sok lehetőség talált már meg, mit gondolsz a hazai filmezésről?

T. I.: Azt látom, hogy ma a filmezés forgatókönyv-központú, ami örömteli, mert a jó forgatókönyv az alapja az egésznek. Úgy gondolom, hogy a próbálkozások jó irányban haladnak. Sajnos osztódott a szakma is: megszűnt a Filmszemle, volt két-három év, amíg nem volt semmi, most az új rendszerhez kell igazodni, de úgy látom, hogy a régiek és az újak egyaránt kapnak lehetőséget, és igazán fontossá vált a szakmaiság.

Az Északi fénynek különösen neves szereplőgárdája van, a Vörösmarty Színházból is többen kaptatok benne szerepet. Más élmény olyanokkal forgatni, akikkel adott esetben hosszas színpadi próbafolyamatokon mentetek már keresztül?

T. I.: Olyan szempontból más, hogy bizonyos köröket már nem kell lefutni, mert van egy eleve adott bizalmi közeg, és ez biztonságérzetet nyújt.  Ugyanakkor, ha nem ismerek valakit, az ugyanúgy tud inspirálni. Tehát mindkét helyzetnek van kedvező oldala, mindig az adott szituáció diktálja, hogy ehhez hogyan viszonyulok. Mikor készülök egy munkára, és látom, hogy olyanokkal fogok dolgozni, akikkel már korábban is, az megnyugtató érzés. Amikor pedig olyan valakivel forgatok, akivel eddig soha, akkor van bennem egy izgalom, egy motiváló feszültség.

Vissza szoktad nézni magad?

T. I.: Nem! Az egyik első filmem A három nővér volt, Lukáts Andor rendezésében, és akkor még az volt a szokás, hogy a leforgatott anyagot másnap meg lehetett nézni. Ezekre általában nem jártam be, de egyszer mégis rábeszéltek, hogy nézzem meg. Szörnyű élmény volt. Mindaz, amit magamban felépítettem a szerepről…, hát abból semmit nem láttam viszont! Rájöttem, hogy ha munka közben nézem vissza magam, az gátol, nem tesz jót nekem. A kész filmeket utólag persze meg kell nézni, de azt is lehetőleg csak egyszer!

Sokáig voltál szabadúszó, talán ez idő alatt forgattál a legtöbbet. Ez a váltás annak idején saját döntés volt?

T. I.: Félig-meddig saját döntés volt, olyan szempontból, hogy nem kerestem új lehetőségeket azután, hogy 1998-ban elszerződtem az Újszínháztól. Egyszer csak azt vettem észre, hogy szabadúszó lettem. Elég sok felkérésem volt, így nem éreztem szükségét annak, hogy munka után „fussak”. Aktívan teltek ezek az évek, sokat forgattam, de amikor megszületett a kisfiam, elkezdtem nemet mondani, mert szerettem volna több időt tölteni vele. Aztán azon kaptam magam, hogy a fiamra hivatkozva még mindig sok a nem, pedig valójában elgyávultam, megijedtem. Ennek persze lettek következményei a szakmámat illetően, mert ugye senki sem pótolhatatlan. Az elmúlt néhány évben kezdtem el úgy érezni, hogy azért mégiscsak jó lenne színésznek maradni, így most próbálok visszaevickélni.

Az idei évad végén a fehérvári színházban Vörösmarty-gyűrű díjban részesültél. Ezt a díjat a színészek titkos szavazata alapján ítélik oda. Nagyon megilletődtél, amikor felolvasták a nevedet…

Zavarban voltam, mert az én fejemben úgy élt, hogy több éve társulati tagnak kell lenni ahhoz, hogy az ember kivívhassa a munkájával és a jelenlétével ezt a tiszteletet meg szeretetet, amit ez a gyűrű jelent. Nekem a 2015/2016-os évadom csonka volt, mert akkor kerestek meg a színháztól, mikor már túl voltak a következő szezon repertoárján, így megvoltak a szereposztások. Tehát tulajdonképpen az idei évadom volt teljes, így nagyon meglepett, hogy a társulat ezt a díjat nekem ajánlotta. Tudom, hogy közhely, de amikor az ember a kollégáitól kap elismerést… hát, az kimondhatatlanul jó érzés. Aznap az Apák és fiúkat abban a gyűrűben játszottam, gondoltam, Anna Ogyincova személyiségéhez passzol (nevet). Azóta is, pedig én nem vagyok ékszeres, rajta kapom magam, hogy fölteszem. Nagyon-nagyon jólesett, ezúton is köszönöm a társulatnak!

Nyáron vár rád valamilyen munka?

Elvállaltam egy munkát az Orlai Produkciós Irodánál, május közepe óta próbálunk, Szép Ernő Vőlegény c. darabját rendezi Novák Eszter, Szentendrén mutatjuk be július elején, aztán ősztől a Belvárosi Színház veszi a repertoárjára.

Képgaléria