A test akkor is beszél, ha nem kérdezik

2016. 09. 20.

Horváth Csabával, színházunk tánctagozat-vezetőjével beszélgettünk a munkamódszereiről, az általa alapított Forte Társulatról és a nemrégiben megvalósított projektjeiről.

Mi az első tánccal kapcsolatos emléked?

H. Cs.: A veszprémi Szilágyi Erzsébet Általános Iskolában volt egy nagyon erős néptánccsoport, ott kezdtem el táncolni, azok voltak olyan meghatározó élmények, amikor megtapasztaltam a tánc eufóriáját.

Számodra mit jelent a hagyományos értelemben vett színészmesterség, és mit a testtel való fogalmazás?

H. Cs.: Nem szeretem a kettőt szétválasztani. A hagyományos értelemben vett színészmesterségnek is szüksége van a testtel való kifejezésre. Abban hiszek, hogy mindenfajta színpadi előadó-művészet a testtel aktívan és kreatívan kell hogy bánjon, ugyanúgy, mint a verbalitással. Természetesen vannak olyan előadások, amelyek konvencionálisabbak, ahol nem kap plusz hangsúlyt a test, de akkor is jelen van a színész teste és „beszél”, amikor nem azon van a hangsúly. Egy előadóművész, amikor megformál egy szerepet, annak mindig van teste is, amit ugyanolyan aktívan használ, mint az agyát, és ez nem műfajfüggő.

Tar Sándor: A te országod, Forte Társulat

Nyilván, de mégis mások a te előadásaid a konvencionálisabb előadásokhoz képest.

H. Cs.: Mindaz, ami egy hagyományos értelemben vett színházban a kreáció útja, a próbafolyamat része, az nálam sincs másképpen, csak adódik hozzá jó néhány plusz a szerepformálás megsegítése érdekében, ami több lehetőséget kínál – és ez maga a testhasználat, a testtel való kifejezés. Engem az érdekel, a test adott esetben hogyan tudja a karakter mélységeit megmutatni, és komplexen, az egész történet dimenzióit feltárni.

Mit jelent számodra a színpadi jelenlét?

H. Cs.: A színpadi jelenlét maga az előadó-művészet. Azt jelenti, amire fel lehet építeni az adott karaktert, az előadás stílusát és magát a kompozíciót.

Többször elmondod, hogy képekben fogalmazol, gondolkodsz. Csak érzés/ízlés kérdése, hogy mindez ne váljon illusztrációvá?

H. Cs.: A képekben való fogalmazás természetes, az élő színpadi előadó-művészet, bármi is történjen, vizuálisan hat a nézőre. A szándékolt képekben való fogalmazás – ami hozzám közel áll – nem csak az én rendezői stílusom sajátja; fontos, hogy nem valami helyett van, mert ha hiányt akarna pótolni, akkor áll fenn az illusztráció veszélye.

Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Forte Társulat

Mennyiben adsz szabad kezet a színészeidnek?

H. Cs.: Egy előadás közös gondolkodás eredménye, de mindig én határozom meg, milyen legyen a világa és mi az, amit ki szeretnék domborítani egy történetből. A rendezői koncepció stabilan áll a lábán, és azt gondolom, hogy hatékonyan át is tudom adni a színészeknek. Természetesen szeretem, ha egy színész kreatív, de azért elég erősen fogom a kezüket annak érdekében, hogy az szülessen meg, amit összképként látni szeretnék.

El szoktál vetni valami olyasmit a mozgás miatt, amit amúgy a szöveg megkívánna?

H. Cs.: Nem. Egy előadáson, de akár jeleneten belül is a szöveg és a mozgás mindig arány kérdése. Azt igyekszem elkerülni, hogy a mozgás öncélú aktus legyen, és csak azért kerekedjen fölül a szövegen vagy a történeten, akár a színészi alakításon, hogy érdekesebbé tegye az előadást.

A Forte Társulatnak van egy többéves színészmagja. Mi alapján hívsz meg egy színészt adott produkcióba?

H. Cs.: Az alapján, hogy mennyire tartom izgalmas, tehetséges, fogékony, képlékeny színésznek. Nem alapfeltétel, hogy valaki mennyire tud jól mozogni, nem ez az elsődleges szempont. A színpadi jelenléte erős legyen, és akkor ott a helye.

A kommunikáció hogyan zajlik egy meghívott színésszel?

H. Cs.: Több időre, türelemre van szükség ahhoz, hogy az általunk használt nyelvezetet az új ember megértse és magáévá tegye, és közben ne frusztrálja magát. Szeretem, ha egy színész komfortosan érzi magát a próbák alatt, azon vagyok mindig, hogy az adott feladatot ne kényelmetlen nyűgként élje meg.

Milyen az általatok használt nyelvezet?

H. Cs.: Ha a mozgás mint absztrakció jelenik meg, akkor ezeket a rendezői szándékokat bővebben meg kell fogalmaznom egy olyan színésznek, aki először dolgozik velem. Ahogy mindig mondom, nem szeretem túlmisztifikálni, teljesen normális dolog, hogy van egy ilyen színházi nyelv, ami bizonyos elemeiben különbözik a konvencionális színházétól, de az alaptörvényei általában ugyanazok.

Helen Edmundson: Irtás, Forte Társulat

Milyen egy fortés próbafolyamat?  

H. Cs.: Jó! (nevet) Hagyományos próbafolyamatra kell gondolni, úgy működik, mint bármelyik színházban, csak aztán mégsem… Olvasópróbával kezdődik, aztán darabelemzés, a karakterek kibontása, és elkezdődnek a próbák. Én nem minden esetben szoktam rendelkezni, folyamatosan haladok. Egyszerre foglalkozunk a karakterek elemzésével, a mozgással, szöveggel, zenével. Annyival másabb, hogy komplexebb figyelemre van szükség a színészek részéről akkor, ha a készülő előadás nemcsak színészi feladatokat kíván, hanem mozgás- vagy zenei feladatokat is.

Általában mennyire vagytok időkeretek közé szorítva?

H. Cs.: Szabadabban bánhatunk az időnkkel, mint egy kőszínház, bár azért elég sok dolga van mindenkinek. Hellyel-közzel mi döntjük el, mikor kezdődjön egy próbafolyamat a bemutató dátumához képest, így reálisan két hónapos próbafolyamat alatt születik meg egy előadás, de volt már olyan, hogy három hónapig is tartott, mert az anyag megkívánta.

Az előadásaitokban használt kellékek a próbák során kerülnek be, vagy előre van elképzelésed a tárgyi világról?

H. Cs.: Előre van elképzelésem arról, hogy milyen tárgyi világ jelenjen meg adott előadásban. Nyilván menet közben is születnek ötletek, de hogy miért pont az a tárgyi világ van egy előadáson belül, az sosem véletlen – és mindig törekszem arra, hogy ez a néző számára is kiderüljön. Az a szerencsés, ha a tárgyak kezdettől fogva beavatódnak az alkotói folyamatba, és szinte együtt lélegeznek a színész testével, karakterével.

       
Agota Kristof: A nagy füzet, Forte Társulat

Több előadásod sikeres, mind a közönség, mind a szakma értékelése alapján. Neked mikor van sikerélményed, számodra mit jelent a siker?

H. Cs.: A próbafolyamat legelején van egy képem a készülő előadásról, és annál elégedettebb vagyok a munkánkkal, minél közelebb áll ez a végeredményhez. Nyilván a megvalósítás önmagában nem elég, de hogy ha sikerül azt is elérnem, hogy a közönséget megérintse a gondolatisága, a lelkisége, a zeneisége, a vizualitása, akkor az siker.

Lehet mondani, hogy van egy fortés közönség?

H. Cs.: Igen, van egy ún. törzsközönségünk, ami hál’ Istennek egyre inkább nő. Nem véletlen, hogy az Ördögkatlan Fesztiválon négyezer ember látta Bartók Concertóját. Persze maga az esemény is vonzotta az embereket, de a Forte neve is.

Mesélsz róla?

H. Cs.: Bérczes László, az Ördögkatlan Fesztivál művészeti igazgatója két évvel ezelőtt keresett meg azzal az ötletével, hogy legyen egy színházi ősbemutató a Katlanban, amit én rendezek. Mindez mostanra jutott el odáig, mindenféle technikai és szervezési okokból, hogy megszülethessen. Mindketten Bartók-műre gondoltunk, aztán én ajánlottam a Concertót. Természetesen egyeztettem a zenei vezető és karmester Dinnyés Dániellel.

A Concertóban alapvetően a zene sugallta érzetek, érzések határozták meg, mi történjen a színpadon; de nagyon sok háttérmunkát is végeztem. Kutattam a kort, amiben a zenei mű fogant, érdekelt az adott zeneszerző szociális, lelki helyzete. A Concerto a Bartók kivándorlása utáni első nagy zenemű – így rengeteg olyan érzés inspirálta, ami a hazával, honvággyal, társadalmi helyzettel kapcsolatos.  

 
Bartók: Concerto, Forte Társulat  

Philadelphiában dolgoztál a nyár elején. Miről szólt az a projekt?  

H. Cs.: A 90-es években különböző színházi formációkkal, például a Sámán Színházzal többször voltam az edinburgh-i színházi fesztiválon, ott ismerkedtem meg egy amerikai menedzserrel, Philip Arnoult-val, akit világéletében főleg kelet-európai színházak előadásai foglalkoztattak.  Az elmúlt években újra felbukkant, elkezdte nézni az előadásaimat, és különböző amerikai fesztiválszervezőknek és színházigazgatóknak is ajánlotta. Idén született meg az a projekt, aminek a keretein belül együtt dolgozhattam a philadelphiai The Wilma Theater társulatával. Ez egy igen jó nevű színház, saját társulattal, Blanka Zizka cseh származású igazgatónő vezeti. A férjével a 70-es évek végén, 80-as évek elején disszidáltak Amerikába, és megalapították ezt a színházat. Ők hívtak meg egy workshopra, természetesen azzal a szándékkal, hogy felmérjék, hogyan működik a közös munka. Lorcával foglalkoztunk, a színészek jól reagáltak az ötleteimre, nyitottak voltak és élvezték a közös munkát. Jövő nyáron újra megyek, de ekkor már rendezni fogok – tehát abszolút pozitív élmény volt mindenkinek. Én is láttam előadásukat, és nem áll tőlük távol az a fajta színházi nyelv, ami engem foglalkoztat, tehát a mozgás használata.

      
A philadelphiai The Wilma Theater csapatával.

Az nem foglalkoztat, hogy te is megjelenj a színpadon a saját előadásaidban?

H. Cs.: De, csak annyira sűrű az élet, hogy magamra ilyen formában nincs időm, de tervezem. Szóval közeledik, csak kell egy ideális alkalom hozzá.

Képgaléria