„A színpadon a szerepnek van egója, nem a színésznek”

2016. 06. 10.

A Tizenkét dühös ember című rendezését beválogatták a Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjába; osztályfőnöke a Kaposvári Egyetem elsőéves színészhallgatóinak; számára az együttműködés a legfontosabb a színpadon – Cserhalmi Györggyel beszélgettünk szakmáról, osztályfőnöki feladatairól és a színész egójáról.

Holnap vendégszerepel a POSZT-on a Tizenkét dühös ember. Milyen érzéseket, gondolatokat vált ki Önből az előadás versenyprogramba való beválogatása, és egyáltalán a színházi találkozó maga?

Cs. Gy.: Nem értek a POSZT-hoz, volt valamikor jó, volt jobb, az utóbbi időben nem a legjobb. Ennek ellenére jót tesz a Vörösmarty Színháznak, a társulatnak és az előadásban játszó színészeknek, hogy ha egy kicsit a színházon és Fehérváron kívül is megméretnek.

Mit ért azalatt, hogy most nem a legjobb?

Cs. Gy.: Volt ennek a találkozónak egy édesapja, Jordán Tamás, az ő szellemisége működtette, persze akkor is merültek fel mindenféle kétségek, amelyeknek egy része jogos volt, másik része az önjelöltség bukásáról szólt. Azt gondolom, hogy az általam okkal vagy joggal feltételezett hiátusokat rendbe tudnák hozni, hogy ha nemzetközi megmérettetéssé tudna bővülni. Ennek ellenére örülök, hogy megyünk, azt gondolom, a Tizenkét dühös ember egy sikeres előadás, és Fehérváron kívül is megállja a helyét.

Gondolom, nagyon büszke a csapatra.

Cs. Gy.: Nem csak büszke vagyok rájuk, ennél több: nagyon szeretem őket.

Van még egy csapat itt, Fehérváron, akikkel egy éve együtt dolgozik, a kaposvári egyetemisták. Milyennek látja most őket, mi történt az elmúlt egy évben?

Cs. Gy.: Azt látom, hogy a tavalyi felvételi nagyon jól sikerült, olyan lányokat és fiúkat sikerült beválogatni ebbe az osztályba, akik teljesen beváltották a hozzájuk fűzött úgynevezett reményeket. Ez a vizsga meggyőzött engem arról, és nem csak engem, hanem mindenkit, aki látta, hogy terhelhetők, gondolkoznak, ezenkívül érezni is tudnak és megbolondulni is. Hogy ha ezek jelen vannak egy színészben, akkor bátran nézhet a jövő elé.

Milyen szempontok voltak elsődlegesek a felvételin?

Cs. Gy.: Az alkalmasság. És persze volt egy másik is, hogy nagyon különböző emberek gyűljenek össze egy osztályba.  

Tavaly ősszel azt mondta nekem, hogy egy színész esetében az önismeret az egyik legfontosabb tényező. Milyen módszerekkel dolgoztak az elmúlt évben, hogy a hallgatók közelebb kerüljenek önmagukhoz?

Cs. Gy.: Elsősorban el kell tudniuk helyezni önmagukat az osztályukban, ez azt jelenti, hogy azokat az előjogokat, amelyeket esetleg vindikálnának maguknak a különbözőségükből adódóan, azokat a hátuk mögé kell hajítani, egyszóval itt nem tombolhat az egó. Egyelőre arról van szó, hogyan tudnak beilleszkedni egy közösségbe. Azt gondolom, hogy ez bravúrosan sikerült mindenkinek. Hogy az önismerettel éppen hol tartanak, azt hiszem, a következő évben fog kiderülni, abban biztos vagyok, hogy ehhez meg fogják kapni a kellő segítséget. Most nem mennék bele pszichologizáló részletekbe és analízisekbe, röviden: vannak módszerek, amelyeket úgy kell alkalmazni, hogy ők észre se vegyék.

Egy elsőéves színészhallgatónak mit kell feltétlenül megtanulnia?

Cs. Gy.: Ez nagyon összetett, hiszen lényegében fel kell készítenünk őket a felnőtt életre. Le kell tenni a fundamentumot. Arra kell figyelnünk, hogy egy megfelelő kulturális tudással rendelkezzenek, hiszen ha ez nincs meg, akkor berogy az építmény. Minél inkább felkészült valaki, minél olvasottabb, nyitottabb és tájékozottabb, annál könnyebb lesz megállnia a színpadon.

Nyilván a kötelező munkán kívül sokat beszélgetnek a szakmáról is. Milyen tanácsokat adhat Ön, hogy azokat a hibákat ne kövessék el, mint az előttük lévő generáció? Itt most a szakmán belüli széthúzásra gondolok.

Cs. Gy.: Nem adok senkinek tanácsot, nincs nálam a bölcsek köve, viszont minden esetben boldogan állok a rendelkezésükre, nyitott vagyok a párbeszédre – amire, hála Istennek, gyakran van példa. Nem tudok tanácsot adni arra nézvést, hogy kell elkerülni különböző csapdákat, amelyek megjelennek egy-egy szakmában, de egy beszélgetésben meg tudom érteni őket, és talán ők is engem. Ezt a kétféleséget, már a korkülönbségből adódóan is, ha valahogyan szintetizálni tudjuk, akkor nincsen olyan nagy baj.

Hogy látja, leginkább milyen kétségeik vannak a szakmát illetően?

Cs. Gy.: Ez egy úgynevezett művészszakma. Szeretném leszögezni, hogy én nem művészeket nevelek, hanem színészeket. Azért az nagyjából definiálható, hogy körülbelül mi egy színész. A művészet tele van mindenfélével, és most nem a titkokra gondolok, hanem olyan tulajdonságokra, amik alkalmassá teszik őket, hogy esténként megálljanak egy térben vagy egy mozivásznon, és elgondolkoztassanak, szórakoztassanak, egyáltalán a jelenlétükkel jelentsenek valamit.

Nemrég megvolt az év végi vizsgájuk, miről szólt ez a vizsga?

Cs. Gy.: Arról szólt, hogy vajon azok a módszerek, amelyekkel mi dolgozunk – nem egy megkövesedett tanítási metódusról beszélek, hanem jóval lazább, megengedem a szót, liberálisabb módszer – mennyire hatékonyak. És úgy látom, hogy nagyon.

Milyen ez a módszer, miben más az eddig megszokotthoz képest?

Cs. Gy.: Csak annyiban, hogy nincs megkövesedett alapállás, minden belőlük indul ki, én nem oktrojálok, amit fölfedezek bennük, azt szeretném ápolni, fejleszteni, erősíteni. Itt természetesen a jóról van szó, és a rosszat sem szeretném feltétlenül másodpercek alatt legyűrni, hanem arra törekszem, hogy ők fedezzék fel önmagukban a tévutat.

Ön szerint miben kell hinnie leginkább egy kezdő színésznek?

Cs. Gy.: A munkában kell hinni. És persze nem árt, ha az ember hisz Istenben is.

Ha már munka… Az utóbbi időben milyen produkciókban dolgozott?

Cs. Gy.: Mozizgattam egy kicsit. Most fejeztük be a teljesen váratlanul elhunyt Kamondi Zoltán filmjének utómunkáit Koltai Lajossal és Medvigy Gáborral. Egyébként meg forgatom Mundruczó Kornél új játékfilmjét Felesleges ember címmel. A részleteiről nem igazán beszélhetek, de annyit elmondhatok, hogy egy nagyon kemény három hónapos munkáról van szó. Merőben szokatlan egy játékfilmnél, legalábbis Magyarországon, hogy három hónapig forgatjuk, de annyi technikai újdonság van benne, hogy megköveteli a következetes próbákat. Úgy gondolom, nem egy mindennapos dolog, amit csinálunk.

Egy picit visszatérnék Kamondi Zoltán filmjéhez: hogyan készült el az utómunka? Biztos nem volt egyszerű feladat.

Cs. Gy.: Alázattal és hozzáértéssel – mindkettő megvan az előbb említett két úrban. Persze a forgatás alatt ők nagyon pontosan átbeszéltek mindent, van egyfajta hűség ahhoz az eredeti elképzeléshez, amit Zoli képviselt a forgatás ideje alatt. De valóban nem egyszerű. Az egónkat félre kell tenni.

Egy színésznek mennyire kell az egóját háttérbe szorítania munka közben?

Cs. Gy.: Egó lehet a büfében, az öltözőben, a folyóson – ezt szeretjük is. A színpadon a szerepnek van egója, nem a színésznek.

Önnek mi a legfontosabb a színpadon?

Cs. Gy.: Képesség az együttműködésre, az együtt gondolkodásra, a közös ízlésre.

Az évadzárón úgy tűnt, hogy jól érzi magát ebben a színházban, ezek között az emberek között. Jól láttam?

Cs. Gy.: Jól. Különben nem lennék fehérvári színész.

Képgaléria