„A személyességben hiszek!” - interjú Hirtling Istvánnal

2019. 04. 09.

Szerepet vállalni nemcsak a színpadon lehet, hanem egy nemes ügyért is. Hirtling István hat éve tagja a Vörösmarty Színház társulatának, így nem volt kérdés részéről, hogy az ARTeatreum Alapítvány felkérésére ő is igent mondjon és hozzájáruljon a Pelikán udvar kapujának felújításához. Az ügyet pártoló estek legközelebbi előadása az Élet, bor, humor, avagy az alig ismert Márai című irodalmi est lesz április nyolcadikán, ahol Hirtling István színművész és Mészáros Tibor Márai-kutató, irodalomtörténész várja a közönséget egy különleges utazásra. A színművésszel erről az utazásról is beszélgettünk Az ember tragédiája előadásának szünetében.

Mit jelent számodra ez a gigantikus előadás, hiszen Az ember tragédiájában az egész társulat benne van.
Nagyon jó benne lenni, hiszen minden erőt mozgósítani kell, annyi szerep, annyi feladat van! Van olyan szín, ahol némán jövök-megyek, meg sem szólalok, kvázi statisztálok, az összképet töltöm ki a jelenlétemmel. Ugyanígy vannak a fiatalok is: egyes színekben nagy feladatuk van, más színekben éppen csak jelen vannak. Ez mindenkire érvényes, és szerintem nagyon jó, hogy egy társulat ezt képes megcsinálni. Vidéki színházak elég ritkán mutatják be ezt a darabot, és az, hogy a színház négy rendezője felosztotta egymás között a színeket és azt különböző rendezői megközelítésben és filozófiák mentén valósították meg, kifejezetten izgalmas. Én hatvanévesen egyáltalán nem gondoltam volna, hogy valaha még játszhatok Ádámot Az ember tragédiájában. Emellett a darab színre vitele mindig nagyon kockázatos, mégis azt érzem a közönségen, hogy igenis hajlandóak részt venni ebben a közös szellemi erőfeszítésben.

Hat éve mondtál igent a Vörösmarty Színháznak, előtte fővárosi színész voltál. Lehet beszélni budapesti és vidéki színházakról? Mit gondolsz, van különbség?
Vannak vidéki székhelyű színházak, ahol fantasztikus munka zajlik, és van olyan fővárosi színház, ahol borzasztó munka folyik, és mindez fordítva is igaz. Ez nem térképészeti kérdés. Ennél sokkal fontosabb, hogy milyen a társulat, milyen szellemiség uralkodik, milyen a műsorpolitika. Ilyen értelemben Fehérváron progresszív a színház. Ez nagy küzdelem a hagyományokkal, akár a közönséggel is, akik nem mindig azt várják el, amit kínálunk. De nem lehet mindig édességet tenni az asztalra, néha muszáj egy-egy csípős falatot is tálalni! Emellett ami Fehérvár elhelyezkedésének előnye, az okozza a hátrányát is, és ez a színházban is érvényes. Az emberek felülnek a buszra vagy a gyorsvonatra, aztán beülnek a metróba, ott vannak Budapest belvárosában, és bármelyik színházat megnézhetik. Itt úgy kell színházat csinálni, hogy konkurensei tudjunk lenni a budapesti teátrumoknak. A szórakoztató előadások, igényes musicalek, operettek is jelen kell, hogy legyenek a repertoárban, mint ahogy a nagy drámai művek is.

Negyven év színház van mögötted. Mi az, ami még most is motivál és mennyire fontos számodra a kockázat?
Az a fontos, hogy az ember a nyitottságát ne veszítse el! Jön egy új rendező, akinek például teljesen más a munkamódszere, az eszközei, amivel színpadra visz egy darabot, mást kér tőlem, mint amit eddig egy másik rendező kért vagy hagyott. Ami engem kihoz a sodromból, azok az új kihívások.

Például?
Fehérváron volt egy meglepő szerepem Molière Fösvényében: Harpagon. Ő az, akiről az első gondolata az az embernek, hogy úristen, ott van egy zsarnok, fukar pali, aki az ujjai közt morzsolja a tallérokat, számolgatja a pénzt, sanyargatja a környezetét. Az ember azt gondolja, hogy ez biztosan egy élete végén járó megkeseredett rohadék. Amikor ezt a szerepet rám osztották, nagyon meglepődtem: ennyire öreg vagyok már, hogy egy ilyen idős zsarnokot játszom? Aztán Hargitai Ivánnal, a darab rendezőjével leültünk, és elmondta, hogy ő egy középkorú, életerős embert akar látni ebben a szerepben. Itt van a gazdagság, a ház, a birtok, a cég, minden, és van egy férfi, aki élni akar a lehetőségeivel és új életet kezd. Ez plusz tartalmat adott a darabhoz, mert mi nem azzal foglalkoztunk, hogy ez a Fösvény, hanem azzal, hogy ez egy családtörténet, és ezáltal kinyílt előttem egy teljesen új planéta.

Mi kell ahhoz, hogy jól érezd magad egy ilyen társulatban?
Egyrészt nagyon fontos, hogy kikkel játszik együtt az ember, hogy inspiráló legyen a közeg. Itt rögtön, az első perctől kezdve így volt, és aztán jöttek újabb és újabb fiatalok. Persze ha változik egy társulat, az sem mindegy, hogy kit, milyen életszakaszában ér a változás, de ez teljesen normális, egészen más dolgok mozgatják az embereket. Mindenki dolgozik, nagyon sok bemutató van, ami a fiataloknak nagyon jó.

Egyszer mesélted egy interjúban, hogy amikor a Nemzeti Színházban főiskolásként elkezdtél játszani, milyen sokat jelentett, hogy nagy nevekkel, komoly, elismert színészekkel dolgozhattál együtt. Nem hízelgésként mondom, de Hirtling István nevét szinte mindenki ismeri, nem véletlenül. Ha már a fiatalok szóba kerültek: van itt valamiféle hierarchia, felnéznek rád a fiatalok?
Én ezzel nem foglalkozom. Az, hogy valaki idősebb, tapasztaltabb, szerintem semmiféle előjogot nem jelent. A különbség talán annyi, hogy nekem már kevesebb szerepem van. Én most már az idősödő csábítókat játszom, az apákat, a jókat és a gonoszokat, a főnököket és így tovább. De ez nem baj, mert már nagyon sokat játszottam. Ugyanakkor velem most is fel lehet mosni a padlót, nem riadok vissza a végletektől egy előadásban. Szerencsére nem kövültem bele a sármos, jóképű, magas vékony úriember vagy bármilyen más skatulyába. A közös munka kapcsán pedig a fiatalabb kollegáknak szoktam mondani, hogy rágó kukába, mobiltelefon öltözőbe és lábujjhegyen közlekedés a színpadon! A próbára nem viszünk be telefont, arra ott van a szünet.

Ilyen rendszerető ember vagy?
Nem azért, mert rendszerető vagyok, hanem mert a színház ezt követeli meg. Gondold el, hogy egy műtétre megy be az orvosi team, és köztük valaki még nyomogatja a nejlonzacskóba zárt telefont! Nem a funkciója zavaró, mert az csodálatos, de mindennek megvan a helye és az ideje.

Hirtling István (Fotó: Kiss László)

Hirtling István (Fotó: Kiss László)

Harminc éve halt meg Márai Sándor, öt éve pedig létrejött egy Márai-est, amelyben Mészáros Tibor irodalomtörténésszel közösen interpretáljátok a Márai-életművet. Ennek az előadás-sorozatnak egyes részeit a közelmúltban Los Angelesbe és San Diegóba, Márai emigrációjának utolsó helyszíneire is elvittétek.

Tibornak több évtizedes kapcsolata van az életművel, hiszen Márai-kutató és Márai hagyatékénak kezelője a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ő hívott, hogy olvassak fel részleteket irodalomtörténeti előadása illusztrációjaként. Tavaly egy alkalommal, épp Márai halálának évfordulóján, február huszonegyedikén volt egy estünk, amikor a vendéglátóink felvetették, hogy legyen ebből egy sorozat, melynek idén a Jókai Anna Szalon ad otthont. Nem sokkal később felmerült az igény, hogy Amerikában, Márai utolsó lakhelyén, San Diegóban is vegyünk részt egy emlékesten. Hamar kiderült, hogy milyen fontos ott is az élőszó! Sok olyan visszajelzés érkezik, hogy bár a néző olvasta a könyvet, de új tartalmakat fedezett fel az előadásunk során. Azt hiszem, ennél nagyobb elismerés nem kell egy előadónak!

Márai halála egybeesik a rendszerváltás idejével, amit ő nagyon óhajtott, hogy bekövetkezzen. Sajnos azonban fizikai gyengesége és a családját ért tragédiák sora nem engedte, hogy megérje. Nem bírta tovább a megpróbáltatásokat és öngyilkos lett. Döbbenet, hogy így fejezte be az életét!

Meg lehet ezt érteni?
Tudomásul kell venni. Én azt kívánom, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, hogy ezt megértsük!

Amerikában jórészt második vagy harmadik generációs magyarok élnek, akik már oda születtek. Mennyire ápolják Márai emlékét?
San Diegóban a Magyar Ház közel van ahhoz a házhoz, ahol élete utolsó éveiben élt. Lélekemelő volt az a lelkesedés, az a kíváncsiság, mely az irodalmi estünket fogadta. Kétféle műsort vittünk: a Kassától az óceánig című nagyívű, életutat bemutató előadást és Márai Budapestje – Budán lakni világnézet címűt.

Hogyan látod: azoknak, akik kinn élnek, már Amerikában születtek, mást jelent ez a szöveg, mint esetleg a magyarországi olvasóknak?
Volt egy hölgy, aki velem egykorú volt, évtizedek óta kinn él. Azt mondta az előadás után, hogy a Márai-könyv olvasása szellemileg őt nagyon igénybe vette, és letette a könyvet. De most, az előadás után újra elkezd Márait olvasni, mert látja, hallja, hogy ezt nemcsak úgy kell olvasni, mint egy betűkből, szavakból álló szöveget, hanem kell hozzá érzelemi töltöttség, lelkület és egyfajta könnyedség. Azzal nagyon sokat ártunk a szerzőknek, ha túlzott áhítattal vesszük őket körül. El kell olvasni, azok a sorok magukért beszélnek, és a mögöttes tartalomból az előadó annyit emel ki, amennyit fantáziával győz. Ehhez a fantáziához nyitottság kell, így lehet személyessé tenni Márai szövegeit. Én ebben a személyességben hiszek, hogy olyan szöveget olvasok fel, amivel azonosulni tudok, ami az enyém.

Ez egyfajta szerepbe helyezkedés?
Nem játszom el Márai Sándort, ő csak az apropót szolgáltatja számomra, hogy ezeket a szövegeket új hangsúlyokkal tárjam a hallgatóság elé, nem csorbítva a szerző szellemiségét.

Mit jelent neked Márai?
Számomra ő az abszolút humanista. A szó legnemesebb értelmében. Ugyanolyan műgonddal ír egy lábsót népszerűsítő reklámról, mint bármelyik közéleti, kulturális vagy politikai ügyről vagy akár a természet szépségéről. Fantasztikus, hogy valaki ilyen spektrumon tud megnyilvánulni ilyen igénnyel, ami már a fiatalkori publicisztikájában is fellelhető.

Élet, bor, humor – Fehérvárra ezzel az előadással készültök. Miért éppen erre esett a választás?
Ebben a hármasban benne van minden, amiből egyértelműen kiviláglik, miért is tartjuk a XX. század nagy humanistájának. Ezzel a könnyedebb hangvételű esttel, amit a fehérvári alkalomra készítettünk, nem titkolt szándékunk újabb olvasókat csábítani a végtelen gazdag életműhöz. Hiszen ahogy Márai mondta: „Csak az ember olvas.”

L. Takács Krisztina (fmc.hu)

Képgaléria