Nem akarok beleszokni valamiféle komfortzónába

2019. 02. 26.

Szinte a pályája elejétől „tudom” a nevét, de voltak hosszabb periódusok, amikor láthatatlanabb volt számomra. Jelenleg társulati tag Székesfehérváron. A színház a tavalyi év végén mutatta be a Az ember tragédiáját, melynek egyik különlegessége, hogy négy rendező állította színpadra a drámát. Ennek kapcsán beszélgetett a Tragédiáról, színházról Kuna Károllyal Marton Éva.

Fotók: Szarka Zoltán

– Négy rendező, négy Tragédia-olvasat. Hol összesimulnak, hol széttartanak. A színpadon megjelenő Luciferek egyikét játssza. Hogyan zajlottak a próbák? Nehezíti a karakterépítést, hogy többen viszik a szerepet?

– A legnagyobb nehézséget a próbarend kialakítása jelentette, minden színész több rendezőnél dolgozott, vannak jelenetek, amiben mindannyian részt veszünk. Az utolsó napok igazi őrültekháza volt. Belülről nehéz megítélni, hogy szellemileg, esztétikailag valóban összeállt-e az előadás. Lucifert is négyen játsszuk, de úgy kell felépítenünk, mintha valaki egyedül vinné végig a karaktert. Életem visszatérő darabja Az ember tragédiája. Miskolcon Csiszár Imre, majd Schlanger András, Győrben Illés István rendezésében játszottam. Az elejétől fogva tudtam, mire futnak ki azok a rendezések. Természetes, hogy az ember hordozza a korábbi előadások a tudását, de a mostani ezektől különbözik. Lucifer szerepe minden színben más. A bizánci vagy a londoni Lucifert például nem játszhatod el az egyiptomi színben. Úgy gondolom, leginkább Ádám határozza meg Lucifert, hogy Ádám éppen hol tart, mit képvisel. De legalább ilyen fontos Lucifer és Éva, Lucifer és a tömeg, Lucifer és a kor viszonya. Szerintem ez a mindenkori színek lényege. A Tragédiát a világdrámairodalom egyik legnagyobb, legfontosabb művének tartom. Minél többet olvassa az ember, annál több rétegét fedezi fel, egyre gazdagabb.

– Szikora János másodszor rendezte meg, Vidnyánszky Attila negyedszer vitte színre a Nemzeti Színházban most látható előadást. Valahogy nem lehet elengedni, ha valaki egyszer már foglalkozott vele. Mitől izgalmas, mitől örök ez a dráma?

– Az az izgalmas, hogy a mai korban mit jelent számunkra. Hogy amikor Madách megírta a Tragédiát, mennyire korszerű volt. Örökérvényű. S bár a nyelvezete olykor régies, üt ma is minden mondata.

– A Csiszár rendezte Tragédia és a mostani között több mint húsz év telt el. Azt is cipeli magával az ember, az eltelt időszakot, a maga változásait.  Az a négy Tragédia-előadás, amelyekben játszott, mennyiben mutatja a színészi pálya eltelt idejét is?

– Fiatalon talán kevésbé foglalkoztam az engem körülvevő világgal. Beleszülettem egy korba, de nem gondolkodtam róla kritikusan, nem boncolgattam magamban, hogy milyen világban élek. Persze tudtam, láttam, hiszen magam is abból merítkeztem. Abból próbáltam megcsinálni a szerepeimet is, csak talán kevésbé tudatosan gondolkodtam erről. Most, hatvanon túl hellyel-közzel tisztában van ezzel az ember, véleménye van a korról. Számomra ezért fontos a Tragédia. Elképesztő, hogy mennyire ott van ugyanez a magatartás, ez a kíváncsiság és ez a fajta kor-kritika, az emberekről és a korról rajzolt nagyon pontos kép Madách művében. Hogy mennyire nyomon követhető mindez.

– Az előadást négy nagyon különböző rendező állította színpadra. Más tereket, mozgást, ottlevést szokott alkalmazni Horváth Csaba vagy Szikora János, egészen mást Bagó Bertalan vagy Hargitai Iván. Ott maradtak az előadáson ezek a nagyon egyedi kézjegyek?

– Az természetes, hogy más-más emberként különböző módon nyúlnak az egyes jelenetekhez, máshogy gondolkodnak és rendeznek. A közös munka nem jelentett nehézséget, hiszen évek óta együtt dolgozunk, ismerjük egymást.. A nehézséget Madách, a Tragédia jelentette. Ami a különböző színházi felfogások alapján színpadra kerül, az nehéz.  Ezek nem színház-esztétikai nehézségek, a kérdés inkább az, hogy mi jön át ebből a nézőnek. Azt látják, amit a rendező, amit én gondolok, amit fontosnak tartok

– A következő évadra négy írót (Márton László, Tasnádi István, Térey János, Závada Pál) kért fel a színház arra, hogy továbbgondolják a Tragédiát, megírják annak mai történeteit. A mostani előadás előkészületei, a próbák őrölték ki a gondolatot?

– Keveset tudok róla. Egyelőre még az egész az ötletelés fázisában van, hogy a szerzők a Madách utáni kor melyik szeletét mutatnák be, hova tennék a hangsúlyokat. Kíváncsian várom, hogy a négy zseniális író mit fog ebből majd kihozni

– Úgy tűnik, az elmúlt néhány évben a székesfehérvári színház sokat változott. 2012-ben maga is pályázott a színház igazgatói posztjára. Milyen színházat képzelt el?

– Fehérvári kötődésű vagyok, ott jártam gimnáziumba, sok évet töltöttem el a színházban. Konkrét elképzeléseim voltak a fehérvári színház jövőjéről. Szikora Jánost nevezték ki igazgatónak. Így ma már nem látom értelmét annak, hogy erről a pályázatról beszéljünk

– Itt maradt színészként. Okozott törést? Nehezebb volt így, a pályázati múltjával?

– Törést nem okozott. Nagyon sok olyan színészkolléga került azóta a színházba, akik meghatározóak voltak az életemben, felnéztem a munkájukra. Nagyon jólesett és iszonyú kihívást jelentett számomra ezekkel az emberekkel dolgozni vagy újra dolgozni. Amíg lehetőségem van dolgozni, olyan munkákat csinálni, ami számomra örömet szerez, kihívást jelent, addig nem szoktam elmenni arról a helyről. És persze van olyan pillanat, amikor az ember feláll és elmegy

– Ilyen volt Miskolc? Két időszakban is társulati tagja volt a színháznak. Erősen kötődött Miskolchoz, de jött egy „mélypont”, és eljött. Majd újra visszament.

– Főiskolásként kerültem először Miskolcra. Fantasztikusan jó munkákat csináltam, de egy idő után úgy éreztem, megrekedtem. Előre lehetett tudni, mi lesz a szereposztás. Éreztem, nem lesz lehetőségem az előrejutásra. Arra gondoltam, innen lépni kell.

– Pedig sok jó szerepet játszott ott.

– Meguntam, ráuntam.

– Arra, hogy nagyon hasonló karaktereket játszott?

– Fiatal hősöket alakítottam, de egy idő után már nem volt öröm. Valami izgalmasabbra vágytam, kíváncsi voltam, mi mindent bírok el. Ekkor szerződtem el Kaposvárra

– Kaposvár, bár az első nagy korszakon már túl volt, valóban izgalmas helynek számított. Mennyire tudta a váltás, a hely kimozdítani a miskolci beállottságból.

– Egyáltalán nem tudott kimozdítani. Csak a türelmetlenségem maradt, nem láttam, hogy bármi megváltozik. Rövid időszaka lett az életemnek.

– Pedig akik abban az időben kerültek a kaposvári társulathoz, kevés kivétellel hosszú időre elköteleződtek. A többség a mai napig úgy emlékszik vissza, hogy meghatározó szakasza volt ez az életének.

– Türelmetlen voltam mindennel. Ekkor újították fel a kaposvári színházat, s valószínűleg történtek olyan dolgok, amelyek miatt el kellett jönnöm. Most, hogy beszélgetünk erről, arra gondolok, hogy azért is mászkáltam annyit színházak között, mert nem találtam meg azokat az embereket, akikkel később szerencsére összehozott a sorsom. Akikkel olyan színházi munkákat lehetett csinálni, amelyek az én életemben, s ha jól tudom, az ő életükben is meghatározó volt.

– Emiatt tért vissza Miskolcra? Akkor nevezték ki a színház élére Hegyi Árpád Jutocsát. Az ő személye volt a garancia?

– Sokkal inkább a nosztalgia vitt vissza.  Nagyon szerettem, szeretem Miskolcot. Olyan munkákat csináltunk, ami számunkra nagyon fontos volt. Meg nagyon fontos volt az akkori társulat, ott találkoztam Zsótér Sándorral, Telihay Péterrel.  Itt megtaláltam mindazt, amit a munkákban, színházakban addig kerestem. Jutocsa egyik legnagyobb erénye volt, hogy hagyta ezeket az embereket dolgozni. Szabad kezet adott, bizalommal volt. Hatalmas szabadságban dolgozhattunk. Voltak tévedéseink, nem minden volt sikeres, de azok is fontos munkák voltak. Az embernek meg kell találnia azokat az embereket, akikkel igazából tud dolgozni.

– A fehérvári anyaszínház mellett játszik a Jurányiban, a Stúdió K-ban. Ezek adják meg a kísérletezések lehetőségét, a szabadságot, a mást?

– Nem feltétlenül. Az ilyen fajta szemléletnek, színházcsinálásnak nem előfeltétele a hagyományos kőszínházi struktúrán kívüliség. Egyébként a Stúdió K-ban már nem dolgozom, csak egy régóta műsoron lévő előadást viszek. A Jurányi nagy ajándék, olyan fiatalemberekkel találkoztam, akik mentesek mindattól, ami rám évtizedek során rakódott. De éppen ettől őrült kihívás is. Nemrég mutattuk be A csatornac. darabot, amit nagyon élvezek. Nem tudok beleszokni valamiféle komfortzónába. Nem akarok.

– Hol feszegeti a határait?

– Életem szinte minden területén.

– Mi volt a legnagyobb szakmai kudarca?

– Nagyon szégyellem magamat, hogy tisztelet a kivételnek, ennyire bedarálódtunk.

– Tehetett volna ellene? Volt, amikor lehetett volna bátrabb?

– Sokat gondolkozom ezen. Nem csak a mai helyzetre gondolok, mert az elmúlt huszonöt év ennek az egyenes következménye. Előre kellett volna látnunk. Nagyon megvisel, hogy azt mondjuk: „Mi művészek, színészek vagyunk, a politikával nem foglalkozunk. Nem ez a dolgunk, nincs is nagyon beleszólásunk. Úgyse változik semmi. A színész szabadsága annyi, hogy marad vagy elmegy a társulattól.” Mindig utáltam a gondolatát is, hogy megélhetési színész legyek. Aki megy egyik helyről a másikra, csinálja a szaros kis életét, eljátszik megszámlálhatatlan szerepet, és közben hiába dühöng, ordibál, kapálózik történések ellen, sok mindent szánalmasan elnéz, lenyel, becsapja önmagát, s közben mindig elragadja valami, nevezzük megszállottságnak, mert a shownak menni kell. Mert az ember sokszor gondolja, hogy ez még megtehető. És aztán idővel rájön, hogy de hiszen, már évtizedek óta tulajdonképpen becsapja önmagát.

– A nagyon emlékezetes szerepei mellett voltak a pályájának időszakai, amikor kevésbé látszott. Ezek mélypontok voltak?

– Nekem soha nem az jelenti a mélypontot, hogy látszom-e. Sokkal inkább az, hogy milyen munkákat csinálok. Ilyen fontos munkák voltak Zsótérrel a Woyzeck, a Hölgy kaméliák nélkül, a III. Richard megkoronázása, Telihayval az Amalfi, a Sörgyári capriccio, Galambos Péterrel a Szentivánéji, Koltai M. Gáborral a Danton-ügy, a Ványa bácsi, s még sorolhatnám. Voltak persze nehezebb időszakok is. Sokszor gondoltam arra, hogy abbahagyom.

– Mi volt a megtartó erő?

– Mindig kocsmát akartam nyitni, amikor vacakul voltam. Ilyenkor mindig közbejött valaki, aki új erőt, új inspirációt, lendületet, hitet adott. Most a fiatalok.

Forrás: szinhaz.net

Képgaléria