Tasnádi István a Vörösmarty Színház felkérésére írt darabot KARTONPAPA címmel, amelynek 2018. február 27-én lesz az ősbemutatója. A premier előtt Hargitai Ivánnal, az előadás rendezőjével beszélgettünk. 

Miért tartotta fontosnak a színház vezetősége, hogy az idei repertoárba egy kortárs, kimondottan számunkra írt darab is bekerüljön?

H. I.: A színház egyik célkitűzése, hogy a klasszikusok mellett teret adjon a kortárs daraboknak, ezen belül a kortárs magyar szerzők műveinek. Nem mindig zseniális egy kortárs dráma, mégis lehet, hogy sokkal jobban, árnyaltabban és érzékenyebben reagál arra, amiben élünk, és ez a frissesség felülírja azt, hogy nem feltétlenül remekmű.

Volt ráhatásod-befolyásod a darabra?

H. I.: István nagyjából felvázolta, hogy milyen történetet szeretne megírni, de az írás folyamatában nem vettem részt, a kész darabbal találkoztam. Azt gondoltam, hogy annyira kompakt, egységes, hogy csak okvetetlenkedés lenne belepiszkálni, mert ami logikus benne, az jó, ami kevésbé logikus, arról azt gondolom, hogy sajátja a műnek. Tarkovszkijjal szólva, egy remekmű elég, ha 70%-ban zseniális, nem kell száz százalékban annak lennie. Néha a túlcsiszolások, túlgyalulások elveszik a vad ízt, a frissességet.

Befolyásolta-e a munkafolyamatot, hogy élő szerző darabjával dolgoztok?

H. I.: Szerintem a magyar szerzők nem megátalkodottak, tisztában vannak azzal, hogy van egy írott mű, és az változhat a próbafolyamat során, hiszen színészek szólaltatják meg. A színdarab csak egy szólam a többszólamú műben, külön szólam a színész, a díszlet, a zene, a mindenfajta színházi effektek. A szónak a nemes és nem nemes értelmében a színház egy alkalmazott műfaj, nagyon sok szűrőn keresztül jön létre egy előadás.

Ez egy abszurd történet? Mi a te olvasatod?

H. I.: István számára is az volt az érdekes, és engem is az izgatott ebben a történetben, hogy egy egészen miniatűr sejten, egy családi drámán keresztül hogyan lehet megmutatni egy gigászi méretű össztársadalmi problémát. Eredendően szükség-e van-e az embernek, az emberiségnek szuperegóra? Nyilván ennek a fogalma egy családfőtől a törzsi vagy állami vezetőn át az Istenig terjed. Miért van az, hogy feltétlenül kell valaki, akihez igazodunk, és miért nem önálló egyedek az emberek? Miért van szükségünk mintakövetésekre?

Találtatok válaszokat ezekre a kérdésekre?

H. I.: Kelet-Közép-Európában egy egészen másfajta fogalmi rendszer működik, sokkal bonyolultabb a viszonyunk a vezetőkhöz, a királysághoz, a diktatúrához, az izmusokhoz. Úgy tűnik, a sajátunk az a fajta igény, hogy irányítsanak. A darab egy szkeptikus, cinikus, fájdalmas válasz arra, hogy kell-e egy ilyen szuperegó. Sok szálon fut ez, mert megpróbál a maga lehetetlenségében ide is, oda is csapni a szerző, amibe az is belefoglaltatik, hogy az értelmiségi körnek, elitnek is szüksége van igazodási pontokra, hogy mire kell gerjedni, mi az épp aktuális szellemi sztárság, amiért rajongani kell. Nagyon szeretünk rajongani, de a rajongásban van valami ijesztő, elveszíti az ember a józan ítélőképességét, és elkezd minden mást kizárni, és csak egyvalamit elfogadni mint értékmérőt, viszonyítási pontot.

A kérdés mikro- és makroszempontból ugyanaz: egy családfő milyen mértékben uralhatja a családját, hol húzódik az önzés és jóság határa. A darabban is fontos kérdés, hogy a családfők hogyan tudnak egyszerre jótékonyak és zsarnokok lenni.

Szerinted miért van szükségünk arra, hogy egy külső tekintetet tételezzünk magunknak, amelynek meg akarunk felelni?

H. I.: Mert az élet bonyolult, az embernek nagyon nehéz önálló erkölccsel bírnia, nem vagyunk autonóm lények, koordinálásra vágyunk, másképp nem is tudna működni egy társadalom, ha nincsenek vezetők és igazodási pontok.

Szégyen azt a közhelyet mondani, hogy egy előadás nem válaszokat ad, hanem kérdéseket tesz fel, de ennél a darabnál nem szégyellem ezt mondani, mert valóban olyan hallatlanul szerteágazó és bonyolult pszichológiai és társadalmi összefüggések mozgatják, hogy eszébe se juthat az alkotóknak, hogy válaszokat kreáljanak. Aki megnézi ezt az előadást, talán újragondolja a saját autoritását és szervilizmusát.

Hogyan kell elképzelnünk Kartonpapát?

H. I.: Egy megtervezett és bonyolult képi világú, dizájnos díszletben egy elnagyolt figura, direkt nincs semmiféle jelzés rajta, se ruha, se rajzolt arc, egy üres felület ez a kivágott kartonfigura. Mindenki azzal azonosítja, akivel akarja.