Meseszerű történet létfilozófiai kérdésekkel

2017. 10. 06.

Október 7-én a Pelikán Kamaraszínházban Georg Büchner Leonce és Léna c. kereséstörténete nyitja azon különleges előadások sorát, amelyek meghatároznák a Pelikán arculatát a jövőben – fiatal tehetségekkel, kísérletező, progresszív előadásokkal újulna meg a játszóhely.

Büchner darabját Kovács D. Dániel rendezi, akit a fiatal rendezőgeneráció egyik legígéretesebb tagjaként tart számon a szakma. A premier előtt beszélgettünk vele munkamódszerről, gyilkosos játékról és arról, miért jó rágózni próba alatt.

Hogyan talált meg a Vörösmarty Színház erre a munkára?

K. D. D.: Horváth Csaba hívott fel, hogy a Pelikán Kamaraszínházban egy olyan előadásnak szeretnének teret adni az évadban, ami passzol a hely hangulatához, miliőjéhez, múltjához. A beszélgetésből kiderült, hogy Fehérváron van igény a progresszívebb, nem kőszínházi esztétika mentén készülő előadásokra is. Követem a színház munkáját, ismerem, milyen társulat van itt, egy erős csapatról beszélhetünk, akikkel nagyon szívesen dolgoztam volna együtt és kíváncsian vártam a találkozást.

Jellemző rád, hogy a vidéki színházak életével napirenden vagy?

K. D. D.: Információ szintjén igen, de sajnos ritkán jutok el vidékre előadást nézni. A pályakezdés éveiben sokat dolgoztam, először a Szputnyik Hajózási Társaságnál volt szerződésem, aztán a Vígszínháznál. Csak egy ideje van az, hogy tudatosan tudok keresgélni, nézelődni. Egyébként a Leonce és Léna csapat legtöbb színészével már találkoztam különböző produkciókban.

A darabválasztás mennyire volt közös döntés eredménye?

K. D. D.: Mindig közös döntés eredménye egy színházi felkérés esetében, hogy mi kerüljön a repertoárba. A színháznak is van egy elképzelése, ami az évad struktúráját szervezi, meg nyilván nekem is voltak ötleteim. Felkérés esetében szeretek átküldeni tíz darabot, amik éppen engem foglalkoztatnak. Van egy körülbelül harminctételes drámalistám, amit próbálok folyamatosan frissíteni, kihúzni olyanokat, amiken már úgy érzem, túl vagyok, vagy nem motiválnak, és akkor ahhoz képest mérlegelem, hogy az adott társulattal melyeket tudnám elképzelni. Nagyon sokszor egy ilyen döntés nem is azon múlik, hogy épp melyik drámakötetet szeretem nagyon, hanem hogy egy dráma hogyan tud találkozni azzal, hogy a játszó színészeknek milyen szerepeket kéne megugraniuk, az ő fejlődésükben mi a következő lépcsőfok, ami miatt ők is motiváltak lesznek a munkában.

A vezetőséggel elkezdtünk Büchner környékén keresgélni. A színház kérdezte meg, hogy a Leonce és Lénához lenne-e kedvem. Emlékszem, épp a Nagydiófa utcában sétáltam, amikor felhívtak, és azonnal igent mondtam rá.

Egy interjúdban említetted, hogy nagyon nehezen oldódsz fel idegen emberek között. Itt hogy ment?

K. D. D.: Viszonylag hamar beállt egy munkamódszer, amivel elkezdek minden próbafolyamatot, amikor új csapatba kerülök. Ez azt jelenti, hogy az első napokban rengeteget játszunk, tréningezünk, ezáltal feloldódunk egymás közegében, így a találkozás első sokkja nem az első jelenet rendelkező próbája. Erre nemcsak nekem van szükségem, hanem a csapatnak is. Ezeket a tréningeket úgy szoktam felépíteni, hogy a darab tematikáját járjuk körül, és akkor végső soron megismerkedem a csapat gondolkodásával, látom, merre felé nyitnak, milyen témakörök foglalkoztatják, és ebből lehet tudni, merre tudom őket bontogatni a próbafolyamat során.

Láttam, hogy a terem falára ki van ragasztva minden színészről egy portré. Ez is egy játék része?

K. D. D.: A próbafolyamatot végigköveti a gyilkosos játék, aminek az a lényege, hogy ki van jelölve egy gyilkos, aki hogy ha kettesben tud maradni a próbaidők alatt egy partnerével, akkor meggyilkolhatja, és másnap az adott áldozat megmutatja, eljátssza a halálát. Így szépen fogyatkoznak, és mint az éjszakás-nappalos gyilkosos játéknál, ugyanúgy lehet kiszavazni vagy gyanúperrel élni valaki irányába, hogy megmeneküljön a csapat. Jó színészi kihívás érzékenyen megmutatni azt, amit színpadon szinte lehetetlen, a halált. Összetartó ereje is van, hogy az ember ne akarjon feltétlenül kettesben maradni valakivel, hanem vegyüljön be a csapatba.

Megfigyeltem, hogy állandó pörgésben vezeted végig a próbát, izgő-mozgó vagy, mégis teljes nyugodtsággal adod az instrukciókat. Hogyan hangolod össze a belső pörgésed a színészekkel, az adott munka tempójával?

K. D. D.: Egyszer fölmerült a Színművészetin, hogy milyen jó a próbákon rágózni, mert azzal adsz magadnak egy belső ritmust, ami által érzed, mikor kezdesz el unni egy jelenetet, és azon belül túl lassan vagy túl gyorsan történik egy adott momentum. Igyekszem az előadás tempójával haladni, vagy épp ellene dolgozni annak a ritmusnak, amit látok a színpadon – ezáltal érzem, ha valami nem stimmel, és így könnyebb megfogalmazni, hol van a probléma.

Számodra mennyire fontos, hogy egy dráma körülményeit és történeti hátterét vizsgáld?

K. D. D.: Alapos kutatómunka nélkül nem érdemes elkezdeni rendezni, utána kell nézni a történeti háttérnek, vagy annak, hogy Magyarországon hány és milyen fordítása létezik az adott darabnak, melyik fordításból mi maradt ki, ezeket összehasonlítani az eredetivel, jelen esetben a német szöveggel. Ez a fajta munka is egy előadás létrehozásának a része, csak az, amelyik nem látványos. Amikor kialakul a stábbal (zeneszerző, dramaturg, látványtervező, rendező) az előadás koncepciója, onnantól kezdve a saját történetünkkel foglalkozunk. A próbák során a két színész között megtörténő feszültségnek van érvényessége, nem a szerzői akaratnak.

A Leonce és Léna is rajta volt azon a bizonyos harmincas drámalistán, ami téged foglalkoztat. Mi miatt került fel?

K. D. D.: A Leonce és Lénát azért írtam fel, mert foglalkoztat, hogy a modern társadalom egyre jobban üvöltő problémáira a kortársaim szinte kivétel nélkül rezignáltsággal válaszolnak és elzárkóznak, emiatt nem történnek változások. A történetben a szerelem körbetáncolása is fontos, lehet, hogy ezzel most kell foglalkozni a fiatalság jókedvével és nem ötvenévesen, amikor valószínűleg cinikusabban állnék a témához.

Mit akar Leonce és Léna egymástól, mit várnak saját maguktól vagy a világtól?

K. D. D.: A kezdeti állapotban el akarnak szökni a felelősség, a sorsszerű kényszerházasság elől, miközben a társadalomból is ki akarnak menekülni. Leonce nagyon sokat magyaráz a semmittevésről, ami úgy tűnik, hogy számára egyfajta tüntetés. Léna is hasonló útvonalat jár be, a semmittevéssel sztrájkol a fennálló világrend ellen. Büchner végigvezet minket egy olyan mesén, ami megmutatja, hogyan csalod magad csapdába, ha passzivitással válaszolsz a felmerülő problémákra. Elmenekülnek otthonról, viszont azáltal, hogy nem foglalkoznak a világ dolgaival, ők is hozzájárulnak ahhoz, hogy tovább folyjon a világ rendje abban a mederben, amiből ők igyekeznek elszökni és kilépni. A másik fontos kérdés az eleve elrendeltség, hogy mi az ember funkciója. Büchner ravaszsága, hogy egy meseszerű, királyfi- királylány történetbe tud ágyazni létfilozófiai kérdéseket.

Szerinted létezik a szabad akarat, vagy tényleg minden előre el van rendelve?

K. D. D.: A szabad akarat ellenében fogalmaznak maguknak ezek a fiatalok, sok a lébecolás, a felelősség felvállalásának halasztgatása, emiatt végül olyan dolgokra tudnak rácsodálkozni, amit lehet sorsnak nevezni, de sok szempontból az derül ki, hogy inkább alap emberi érzelmekről, érzésekről, a biológiáról szól. Elhatározhatok csomó mindent, de ha valakivel találkozom, és elkezd működni a kémia, nem döntés kérdése. Ha beindul a szerelem nevű dolog, az egónál valami fontosabb veszi át az irányítást. Fel lehet tenni a kérdést, hogy én cselekszem, vagy mint egy húsgép, übermarionett végzem azt, amit apám is és nagyapám is bejárt ezekkel a körökkel.

Hogy érzed magad most, a bemutató előtt?

K. D. D.: Ilyenkor a jeges pánik és a teljes felszabadultság 15 percenként váltakozik, de ez így rendben is van. Kialakult egy nagyon jó csapatszellem és bizalom egymás iránt, amiben felszabadultan és kényelmesen lehet dolgozni, és nem csak a jókedvet éljük meg, hanem már könnyebben kérjük egymást számon, pont azért, mert megbízunk egymásban.

Képgaléria