Következő nagyszínházi bemutatónk, a Carmen egyik jellegzetességét az a kivételes helyzet adja, hogy a mű írója nyomon követi a próbafolyamatot, mi több, pluszjelenetekkel és -árnyalatokkal bővíti a művet. Márton Lászlót kérdeztük a darabról, a szerző és hős viszonyáról, és arról, hogyan fogadta Horváth Csaba rendező kéréseit.

A Carmen mellett akad még példa arra, hogy egy epikus mű szolgál egy adott drámája alapjául. Ilyen esetben a prózai alap mennyiben segítség és miben hátráltató tényező?

M. L.: Azt kell szem előtt tartani, hogy mi a színpadi mű tétje. A Carmen esetében azt láttam, hogy van egy olyan nő, aki mindenkit megbolondít maga körül. Szép ívben halad az események sora addig, amíg José meg nem sebesül, ekkor jönnek a lázálmok; a teljes bomlást az jelenti, amikor Carmen magát is berántja az örvénybe – ezt kellett színpadra alkalmazni. A lényeg az, hogy létrejöjjön egy dramaturgiai struktúra, és ha az embernek van némi színházi tapasztalata, írói gyakorlata és kellő empátiája, akkor ez nagy valószínűséggel sikerül.

1990-ben Szolnokon kifejezetten az volt Szikora János kérése, hogy a Carmen alakja köré kell felépítenie egy történetet? (Márton László Szikora János kérésére írt drámát Prosper Merimée azonos című elbeszéléséből.)

M. L.: Igen, de nem is nagyon lehet másképp megírni, mert Carmen a középpont, az összes férfi érzelmi megnyilvánulásai feléje irányulnak.

A történet elején több nő is megjelenik, de aztán eltűnnek…

M. L.: Igen, most Horváth Csabának pont az volt a kérése, hogy hozzuk vissza a nőket. Majdnem harminc év távlatából úgy látom, hogy ez akkor is eszembe juthatott volna, mert erősíti a dráma szerkezetét. Ennek ellenére, a végén, amikor újra előkerülnek a dohánygyári munkásnők, akkor már egyértelműen kísérteties jellegük van, nem hús-vér nőként jelennek meg, akik esetleg anyák, feleségek vagy szeretők, hanem mint a Carment emlékeztetők, hogy mindjárt vége a dalnak.

Mire kellett odafigyelni leginkább e felkérés esetében, hogy ne bomoljon meg a drámai szövet?

M. L.: Meg kell nézni, hogy mi erősíti és gyengíti a szöveget, és meg kell keresni azt a helyet, jelenetet, ahol ez megoldható. Emellett sok múlik a díszleten, az előadás tere nagyon sok mindent meghatároz. Horváth Csabának több rendezését láttam, tudom, hogyan gondolkodik az emberi testről, az emberi test térbeli elhelyezéséről. Világos volt, hogy itt erőteljes és közvetlenül ható mozzanatokra van szükség. Ugyanez a helyzet a meghalt férfiak visszahozása esetében is: azt találtam ki, hogy ők tudják megtestesíteni José vívódásait. Ez egy egyszerű, de színpadilag elég hatásos jelenet, ráadásul párhuzamba állítható azzal a jelenettel, ahol az angol tiszt nem érti, ahogyan baszkul beszélnek Carmen és José. Ez a kettő felerősíti egymást.

Amikor Csabától megkérdeztem, kikről szól ez a történet, az volt az első mondata, hogy inkább kiről. Valóban ennyire Carmen-központú a darab?

M. L.: Ez egyértelműen így van. A nézők nagy részének dereng a Carmen története, ha nem a Merimée-elbeszélés, akkor az opera miatt. A történet a 19. század első harmadában, a napóleoni háború után játszódik, a francia megszállás nagyon durva jelenetekhez vezetett Spanyolországban, ami mondjuk Goya festményein látható. Ha valaki ezt nem tudja, akkor is pontosan érti, hogy valamilyen politikai-társadalmi-történelmi megrázkódtatás is van a háttérben, ezért van ilyen sok bandita. Másfelől meg a szabadság és a rend ellentéte is elég jól megjelenik történelmi szituációtól függetlenül.

Szerzőként milyen nőnek látja Carment?

M. L.: Nagyon sokat foglalkoztatott a szerző és a hős viszonya, és arra jutottam, hogy drámai hősök és hősnők esetében ez nem függetleníthető a színésztől, aki megjeleníti. Carment olyannak látom, aki ráerőlteti az akaratát a férfiakra, ugyanakkor ki is mozdít mindenkit a nyugalmas helyzetéből, megbolondítja a szó szoros értelmében, meg úgy is, ahogy egy élénk, markáns fűszer megbolondít egy ételt vagy egy italt. Egyszer csak bekövetkezik az egyensúly elvesztése, amikor elpusztulnak ezek a férfiak, de egy idő után ő magának is el kell pusztulnia. Mikor mindent tönkretesz maga körül, akkor fel is dobja, és egy pillanatra ragyogó fényárba borítja az egész érzelmi erőteret maga körül. Elképzelhető, hogy ez a pillanatnyi fényár ér annyit, mint egy szürke középszerűségben eltöltött élet. Ha lehet beszélni a Carmen lényegéről, akkor ez az.  Hogy hogyan riszálja a csípőjét, hova teszi a hangsúlyait, és mikor melyik férfit gúnyolja ki, ehhez képest lényegtelen. De teszi mindenesetre.

A körülötte lévő férfiak hogy viszonyulnak mindehhez?

M. L.: A körülötte lévő férfiak hatalmi játszmák részesei, és mind azt hiszik – mert Carmen elhitette velük –, hogy ők az erősebbek, a macsók, és az ő akaratuk érvényesül. Abba pusztulnak bele, hogy előbb-utóbb intelligenciájuktól, eszüktől, tapasztalataiktól függően rájönnek, hogy ez nem így van, és ez nagyon nagy pofon. García feltehetően okosabb, mint José, minthogy gonoszabb is, meg érzéketlenebb is, őrá ez kevésbé hat, de ő sem kerülheti el a sorsát. José is csak egy eszköz Carmen kezében, lényegében Carmen öngyilkosságának az eszköze, és nem tud ez elől kitérni.

Beszéljen egy keveset az író és dramaturg viszonyáról, hiszen mégiscsak ritkább az az eset, amikor egy színházi előadás stábjának élő szerzővel van dolga. Hogyan fogadja a javaslatokat, észrevételeket?

M. L.: A dramaturg és a színpadi szerző viszonya körülbelül olyan, mint a kiadói lektor és a könyv szerzőjének a viszonya. A szerző, a dramaturg, a rendező is arra törekszik, hogy minél jobb előadás szülessen a darabból, ezt az egyikük el is hiszi a másik kettőről és megbízik bennük. Következésképpen, ha a szerző kap egy javaslatot a dramaturgtól, akkor nem biztos, hogy igazat ad neki, de azt mindenképpen elfogadja, hogy a változtatni akarásnak van valamilyen oka, valami problémát észlel a dramaturg, amit mindenképpen meg kell oldani. Ugyanez az eset, ha mondjuk írok egy regényt és a lektor azt mondja, hogy szerinte ez az ötlet nem jó. Például, ha szerepel egy József Attila-idézet egy 19. században játszódó regényben. Elképzelhető, hogy azt mondom, hogy kell, mert másképp nem működik a szöveg, de akkor végig kell gondolnom, hogy miért nem működik másképp, és miért kell ez ide. Ha végiggondoltam és meg tudom győzni a lektort vagy a dramaturgot, hogy ez az ötlet védhető és talán maradjon így, akkor sem puszta hatalmi szóval mondom, hogy márpedig én vagyok a szerző, és így akarom, hanem elmagyarázom, hogy ha ezt kivesszük, keletkezik egy űr, amit másképp kell betölteni, és ha másképp töltöm be, nem lesz annyira jó. Vagy ellenkezőleg, ami az eseteknek a többsége, rájövök, hogy tényleg meg lehetne jobban oldani. Erről van szó egy jó dramaturg esetében is. Például itt Perczel Enikő mondta nekem Csabával összhangban, hogy vissza kellene hozni a megölt férfiakat, de nem mint szellemjelenéseket, hanem mint már nem létező, de mégis jelen levő emlékeztetőket. Különösebb gondolkodás nélkül rájöttem, hogy ez tényleg erősíti a befejezést.

A 90-es változatot azóta olvasta?

M. L.: Azóta nem olvastam el, most vettem elő. Amikor mondta Enikő, hogy ha valami változtatást szeretnék, akkor csináljam meg, azt válaszoltam, hogy én ezt a munkát magam mögött hagytam, de ha a színháznak van valamilyen kérése vagy javaslata, akkor állok rendelkezésre.

Lehetséges lezártnak tekinteni egy művet?

M. L.: Nem tartom jónak, ha egy szerző nem tudja elengedni a munkáját, újra és újra előveszi, toldozza-foltozza, átdolgozza. Tegyük fel, hogy nem minden megoldás százszázalékosan jó, akkor is úgy kell hagyni abban az esetben, ha nem merül fel konkrét igény.

Minthogy mégiscsak én vagyok én, és képességeim birtokában vagyok, hogyha az a kérés, hogy csináljak egy új véget vagy dolgozzak át egy jelenetet, akkor megteszem. És nagyon valószínű, hogy ha egyszer újra kiadják a drámáimat, és bekerül a Carmen, akkor ez a változat fog szerepelni. Ugyanis nem azt érzem, hogy kényszer hatására kötöttem egy rossz kompromisszumot, de attól még az eredetit érzem hitelesnek, hanem tényleg jobb lett a darab.

A drámák esetében más a szöveg pozíciója, mint a versek vagy az elbeszélések esetében, mert egy dráma akkor létezik, ha legalább egyszer bemutatták. A bemutatás körülményei, a rendezői koncepció, a színészi munka, a díszlet, a jelmez, a világítás is visszahat a szövegre, és akkor is átértelmezi azt, ha mondjuk kötetben nem is jelenik meg. Másképpen is része az irodalomnak a dráma, mint a regény vagy a vers, mert a szó itt közvetlen kapcsolatban áll az emberi testtel, és az, ami egyszer látható volt a színpadon, többé akkor sem lesz látható, ha videofelvétel készül róla, mert akkor azt nézem, hogy a videofelvétel készítője mit látott, nem pedig az előadást. Ez nem olyan nagy probléma, csak az a tapasztalatom, hogy azok a darabok játszhatók évtizedekkel később is, amelyeket a keletkezésük után viszonylag hamar bemutattak, és részévé váltak a színháztörténetnek. Ha mondjuk előkerül a 19. századból Bolyai Farkasnak egy be nem mutatott darabja, annak semmi esélye sincs, míg a Bánk bánnak van, noha tudjuk, hogy dramaturgiailag sok sebből vérzik. Hiába jobb mű színpadilag Teleki László Kegyence, mégsem lehet játszani, legalábbis abban a formában nem, ahogy Teleki megírta és közreadta, mert a közönség nincs hozzászokva ahhoz a nyelvhez.

Ez úgy hangzik, mintha a körülményeken múlna a dráma sikere…

M. L.: Nagyon sokat számít, ha beépül az emlékezetbe, hogy milyen viták alakultak ki egy darab körül, milyen kritikákat kapott, erre hogy reagált a szerző, mit szólt a közönség az előadáshoz és így tovább. Persze olyan is van, hogy valaki csinál egy egész komoly színházi antikarriert, mint Witold Gombrowicz, aztán mégiscsak részévé válik a színháztörténetnek az a három dráma, amit írt. Persze az is számít, hogy valaki az önmenedzselést kellőképpen tudja-e egyesíteni a tehetséggel, és tehetségből is nagyon sokféle van.

Jelenleg milyen szövegeken dolgozik? Drámaötlete, -terve van-e kilátásban?

M. L.: Még az 1990-es években belekezdtem két drámába, amelyek töredékben maradtak. Ezeket szeretném kiegészíteni, színpadképessé tenni, befejezni. És négy évvel ezelőtt írtam egy bábjátékot Trisztán és Izolda szerelméről, miután rászántam tíz évet, hogy Gottfried von Strassburg nyolcszáz évvel ezelőtti hasonló tárgyú verses regényét lefordítsam középkori német nyelvből. Úgy képzelem, hogy ez a három dráma együtt fog megjelenni egy kötetben. Most éppen a félelemről írok egy drámát, de erről most még nem árulnék el részleteket. Térjünk vissza rá egy év múlva.

A fotók az előadás próbáin és a szerző itt jártakor készültek.