„Színházat nem lehet egyedül csinálni”

2017. 02. 09.

A Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának másodéves színészhallgatói számára február elején több sikeres vizsgával zárult a félév. A színházunkban gyakorlati képzésben részesülő hallgatók osztályfőnökét, társulatunk tagját, Cserhalmi Györgyöt kérdeztük a színészmesterség-oktatás technikáiról, módszereiről, az elmúlt félév célkitűzéseiről.

Mi volt ennek a félévnek a legfőbb célkitűzése a színészmesterség-órákon?

Cs. Gy.: Az volt a tervem, hogy megtanulunk próbálni, mert azt látom, hogy sokszor a gyakorlott színészek sem tudják, mit jelent. Erről szólt az anyagunk is, egy nagyon nehéz szöveget választottam, Robert Bolt Kinek se nap, se szél c. drámáját, amely Morus Szent Tamás és VIII. Henrik konfliktusát dolgozza fel. Morus Tamás mártíromságának történetében van filozófia, vallás, szerelem, árulás, hűség. Egy nagyon erős szöveg, amire igencsak oda kell figyelni, hogy az értelme pontosan az legyen, aminek az író szánta. Erre ment el a félévünk, és azt kell mondanom, hogy sikerrel.

Milyen a jó próba?

Cs. Gy.: A jó próba elkezdődik 10 óra előtt, ami azt jelenti, hogy nem beesek pontban a kezdésre, hanem ott vagyok előtte és valamilyen szinten készülök. Nem feltétlenül látványosan, mindenki a maga attitűdje szerint veszi fel a színház ritmusát, de a kezdéskor koncentráltan megyek a színpadra. Ez ma, úgy látom, nagy hiánycikk. A gyerekek többek között azt tanulták most meg, és egyúttal el is ültetődött annak az igénye, hogy ez így legyen.

Visszatérve: miért pont Bolt nehéz szövegét választották?

Cs. Gy.: Én nem szeretek könnyű szövegekkel dolgozni. A saját életemben úgy tapasztaltam, hogy jó a mély víz, ezenkívül próbára tettem a gyerekeket, és kiderült, hogy alkalmasak a mély vízre. Természetesen, ha nem lettek volna alkalmasak, akkor nem megyünk oda úszni.

Milyen technikákkal, módszerekkel dolgoztak színészmesterség-órákon?

Cs. Gy.: Nálam a koncentráció lényege a pontos szövegtudás, az interpunkciók felhasználásával egy feszes szövegmondás, ami azt jelenti, hogy az agyuk dolgozik.  Akármilyen furcsán hangzik, sokkal jobban megjelenik a lélek, a gondolat és a szerep habitusa ezáltal, mint amikor megy a nagy sóhajokkal és szünetekkel tarkított művészi allűr. Ez egy lehetséges módszer, nyilvánvaló, hogy van több, amiket majd más tanít meg nekik.

Mikor mondható eredményesnek egy színészmesterség-vizsga?

Cs. Gy.: Ez egy kollektív szakma, még ha monodrámát csinál valaki, akkor is az egész előéletét belecipeli, mindent, amit addig csinált, ami addig fontos volt neki, amit jónak ítél meg. Színházat nem lehet egyedül csinálni, és olyan nincs, hogy valaki egyedül jó – az egy bocsánatos hanta, hogy „mindenki rossz volt, de te egyedül jó voltál”. Egymás nélkül nem lehetünk jók, és ezt nem valami pedagógiai bölcsesség mondatja velem, hanem az évtizedek tapasztalata.

A módszertani-gyakorlati tudás hogyan viszonyul a színészi munka komplex természetéhez?

Cs. Gy.: Nagyon egyszerű nyelvre lefordítva: az én színészeim, reményeim szerint, a jövőben, amikor már papíron is színészek lesznek, nem fognak egy hetet szövegkönyvvel a kezükben bolyongani a színpadon, hogy a rendező ne lássa az arcukat, és ők meg föl nem emelik a tekintetüket. Az én színészeim szövegtudással érkeznek, ha nem is százszázalékossal, de tudják, hogy ez a célravezető. A koncentráció nemcsak a szövegmondásra és a jelenlétre fókuszálódik, hanem kihat a magánéletre is, és itt is alkalmas pillanatokban meg tud jelenni valamiféle fegyelmező erőként, ha szükség van rá, máskor meg el kell hajítani, mert pont arra van szükség, hogy kilazuljon az ember.

   

Fülre rendezett – ez mit jelent?

Cs. Gy.: Bizonyos értelemben hangszobrászat, amit itt csináltunk. A fül egy rettenetesen fontos színpadi és nézőtéri eszköz, általa nagyon sok minden eldől, néha a fül jobban tudja, hogy jó dolog zajlik vagy rossz, mint a szem. Időnként kiveszem a teljes fényt, sötétben beszéltetetem az embereket, mert a sötétben és csendben artikuláltan elsuttogott mondatok robbanásszerűen hatnak, felfokozottabb és egészen más értelmet nyernek, sokkal inkább hatnak a néző tudatára, mintha mindez fényben zajlik. És remélem, egyszer visszatér a rádióba a rádiójáték, és akkor ismerik ezt a módszert.

Ebben az évadban egy-egy előadásban több hallgató is szerepet kapott. Ez mennyire befolyásolta a színészmesterség-oktatást, a félév menetét?

Cs. Gy.: Úgy veszem észre, hogy ennek van jó és rossz oldala egyaránt. A jó része az, hogy megérzik az idősebb kollégák munkamódszerét, ha nem is veszik át, de érzik a felelősségét a munkának. Érzik azt, hogy ez komolyabb dologról szól, mint sztárnak lenni vagy reklámszínésznek. Jó, hogy ha más személy is alakítja őket, nem csak én, változatosabb lesz a világképük, a színháznézésük ezáltal. Tervezünk is olyan kurzusokat a jövőre nézve, hogy olyan rendezőkkel dolgozhassanak, akik reményeink szerint friss szemléletet hoznak.

   

Önnek van-e olyan színészmesterség-vizsgája, amire szívesen emlékszik?

Cs. Gy.: Azt tudom mondani, hogy másodévtől kezdve abban az óriási szerencsében volt része a mi osztályunknak, hogy Zsámbéki Gábor tanársegéd lett az egyetemen, és onnantól kezdve átalakult az életünk. Ő nem rendezett nekünk vizsgákat, de szempontokat adott, és azok a mai napig érvényesek és fontosak.

A vizsgaelőadás fotóit Maczkó Csaba készítette. További fotók: a Három nővér, Figaro házassága, Apák és fiúk c. előadásokból.

Képgaléria