„Bazarov a barátom”

2017. 01. 20.

Brian Friel Apák és fiúk c. színműve magyarországi ősbemutató lesz a Vörösmarty Színházban Bagó Bertalan rendezésében január 21-én, szombaton. A darab egyik legellentmondásosabb figuráját Nagy Péter játssza – vele beszélgettünk arról, miért is tekint barátként Bazarovra.

Mi ragadott meg leginkább a történetben?

N. P.: Először a Turgenyev-regényt olvastam, nagyon tetszett a mű világa és a figurák ábrázolásmódja; ezután olvastam Brian Friel színdarabját. Az első felismerésem az volt, hogy bár a regény adaptációjáról beszélünk, mégis teljesen más a dramaturgiája, sok esetben más motivációk mozgatják a szereplőket, a különböző helyzeteket. A történetben nagyon sokszor szó esik egy filozófiai gondolkodásmódról, a nihilizmusról, de ez mást jelent a regény miliőjében és mást a színmű kontextusában. Tehát szembesülnöm kellett azzal, hogy Friel átirata egy önálló mű.

Hiányérzeted volt − a regényhez viszonyítva − a színdarabot olvasva?

N. P.: Inkább szembesülésnek nevezném. A színmű esetében nekünk kell kibontani, hogy mik azok a motivációk, amik működtetik a történetet. Ez tulajdonképpen egy szerelmi dráma, a szenvedélyek teszik leginkább próbára azt a képletet, gondolkodást, amit nihilizmusként definiálnak.

De mi is ez a nihilizmus, amiről a darabban szó van?

Ma, ha valaki kiejti a nihil vagy nihilista szavakat, akkor falakba és komoly előítéletekbe ütközik, és be kell vallanom, hogy számomra is negatív kicsengéssel bírt addig, amíg utána nem olvastam, hogy mi is ennek a háttere. Ma a minden semmi jelentéssel használjuk, holott ebben az esetben nem erről van szó: a nihilista mindent kritikus szemmel vizsgál, megkérdőjelez, tagad. Anélkül mondja azt valamire, hogy nem, hogy tudná azt, mi az igen. Állítása szerint ki kell mondani, ha valami nem működik, mert csak akkor lehet továbblépni a társadalmat érintő kérdésekben. Azzal a gondolatfelvetéssel, hogy mindent kritikus szemmel kell nézni, tudok azonosulni, vagy legalábbis olyan támpont, amin el lehet indulni, lehet rá építeni, mert meghatározza a többiekhez való viszonyt, a szituációkban való részvételt. Sőt, eljut odáig ez a Bazarov, hogy képes saját magát is kritikus szemmel nézni, és ez a döntő fordulat. A nihilizmust mint olyant meg is haladja, ki is mondja, hogy nem az a lényeg, minek nevezzük, hanem hogy mit teszünk.

Milyen értékrendet képvisel Bazarov?

N. P.: Igyekszik felismerni, hogy mi az, ami hasznos, ami értelmes és jó, és meg kell tartani, és mi az, ami nem működik és le kell mondani róla a legnagyobb kegyetlenséggel. El tudja magyarázni, miért baromság például a szerelem, de azt is elismeri, ha téved.

Miért taszítja el magától az érzelmeket?

N. P.: Nem az érzelmeket taszítja el magától, hanem az érzelmi megnyilvánulásokat, mert fölöslegesnek véli. Állítása szerint lehet valakit úgy szeretni, hogy látványosan nem mutatjuk. Tehát érzelmi megnyilvánulások nélkül is lehetnek érzelmek – vallja egy ideig, de aztán beismeri, hogy tévedett. A körülötte lévőkkel ellentétben ő nem hazudik saját magának, és ez hatalmas lépés önmagához és másokhoz képest is.

  

Milyen ívet jár be az ő élete azalatt az idő alatt, amit mi látunk a színpadon?

N. P.: Az ő szempontjából fejlődéstörténetről beszélhetünk. Szerintem óriási eredmény, hogy önmagát a saját mércéjével tudja mérni. Úgy gondolom, hogy ha odáig el tudnánk jutni, hogy ne legyen megfelelési kényszerünk, és önmagunk mércéje legyen az egyetlen mérce, és adott esetben belássuk a hibáinkat, hazugságainkat, az egy óriási dolog. Nem lehet szájtépéssel újjáépíteni a világot, csak tettekkel. Bazarov eljut odáig, hogy próbára teszi a barátságot, a szerelmet, saját magát és levonja belőle a következtetéseket. Nem az a lényeg, hogy helyesen cselekszik-e vagy nem, hanem hogy eljut erre a pontra.

Ez a történet az ideológiák vagy a generációk csatája?

N. P.: Ideológiák közti különbségek generációs történetbe ágyazva. Az elsődleges különbség az apák és fiúk között az, hogy más a világnézetük, ebből adódik feszültség, mert különböző generációkat képviselnek. De az azonos korú szereplők között is van világnézetbeli eltérés.

Magánemberként hogyan tudod kezelni a világnézetbeli különbségekből adódó konfliktusokat?

N. P.: Akkor vitázom, ha van értelme és létjogosultsága. Régen szinte bármilyen vitaszituációban részt vettem, ma már inkább tartózkodom. Nagyon sok ember megijed a vita szótól, holott egy igazán jó vita során próbáljuk az álláspontjainkat megvédeni és adott esetben felismerni, ha az hibás. A vita nem egyéni érdekekről szól, akkor van értelme, ha közösen a legjobb megoldást akarjuk megtalálni.

Általában véve hogy viszonyulsz a generációbeli különbségek okozta problémákhoz?

N. P.: Egyrészt szerencsés vagyok, mert kamaszként, amikor a világképem formálódott, apám azt támogatta, hogy egyéni véleményem és elképzelésem alakuljon ki, még abban az esetben is, ha az számára nem volt a legmegfelelőbb. Azt hoztam otthonról, hogy nem kellett megfelelnem vagy lázadnom. De most már nemcsak az apámhoz mérem magam, hanem a hatéves fiamhoz is, és ha az ő generációjukat nézem, akkor sajnos azt látom, hogy gáz van. Nem vetem meg ezért őket, hiszen mi tesszük tönkre a jövőjüket, amiben majd konfrontálódniuk kell a jelenben elhazudott dolgaink miatt.

Tettél számodra is meglepő felfedezéseket a próbafolyamat során?

N. P.: Igen, több ilyen is volt. Bazarov elsőre talán egy ellentmondásos figura, de ha összességében nézem, az a kegyetlensége, amit saját magával szemben alkalmaz, számomra nagyon megható. Nem nagyon ismerek olyan nagy formátumot, mint amit az ő személye képvisel. Bazarovot mindenképpen a barátomnak tartom. Vannak szerepek, amikkel így vagyok. Bazarov a barátom, és a barátaimtól mindig szívesen tanulok.

 

Képgaléria