Január 19-én, csütörtökön mutatjuk be Blaskó Borbála legújabb rendezését, amely a Pukedli−Hajsza címet viseli.  A performansz-előadás különleges látványvilággal, egyedi és érzékeny látásmóddal beszél az értékről mint fogalomról, a női-férfi kapcsolatokról. Blaskó Borbálát kérdeztük.

Legújabb rendezésedet, amely a Pukedli−Hajsza címet kapta, két huszadik század eleji alkotó világhírű műve inspirálta. Mi ragadott meg az Yvonne-ban és mi a Boleróban? Mi köti össze e kettőt a te értelmezésed szerint? 

B. B.: Még a Balettintézetbe jártam, amikor láttam egy Yvonne-előadást a Katona József Színházban, és annyira magával ragadott a téma, hogy rögtön tudtam, foglalkoznom kell vele, és nem csak a dráma elolvasása szintjén. Az Yvonne, burgundi hercegnőben, amely a Pukedli címet kapta és a Boleróban, ami Hajsza néven fut majd, a női-férfi energiák összekapcsolódását szeretném megmutatni. Számomra e két műben az érték kérdése a leglényegesebb, vagyis az a problematika, hogy ma mit nevezünk értéknek, mennyire vesszük észre és becsüljük meg, vagy hagyjuk kicsúszni a kezeink közül. A Pukedliben a külcsín-belbecs szembenállása a fő irányvonal, a Hajszában Botticelli Vénusz születése c. festményéből inspirálódtam: ez segített megfogalmazni a nőt, a makulátlan szépséget. Közben a világban az elférfiasodott nők és az elnőiesedett férfiak egyre inkább jelen vannak – szeretném, hogy a férfiak egy olyan férfiideált jelenítsenek meg, amit én ma hiányolok a társadalomban.

Az Yvonne-történetből mit emeltél ki?

B. B.: Az eredeti műből egy tömörebb verzió született. Személyes olvasatom alapján Yvonne és Fülöp antagonisztikus kapcsolatára szeretném helyezni a hangsúlyt. Ezen belül is inkább Fülöp herceg személyiségjegyeinek alakulását követhetjük nyomon, amihez Yvonne egy eszközként szolgál. A környezet által diktált elvárások, az etikett és illemszabályok kényszerű betartásának kompenzációjaként Fülöp megalomán életvitelt űz, és ebben szakadatlanul csapong. Yvonne ehhez képest egy viselkedési zavarokkal, kommunikációs nehézségekkel küzdő lány, aki az adott kor presszionált, számára zűrzavarosnak tűnő világában a személyes létjogosultságát keresi. 

Kettejük véletlenszerű találkozása nem várt szembesítéseket eredményez. A lázadás azon fajtája jelenik meg, amikor az egyén ösztönösen kiválik, önakarata szerint kirekesztődik egy adott közegből és csak sajátságos módon képes érvényre juttatni magát. Öntörvényű lényét senki és semmi nem korlátozhatja. Nem egységesíthetik, nem gyömöszölhetik az általános szokásokba, a középszer gyűrűjébe. Ehhez képest Fülöp, aki sokkal nagyobb hatalommal és pozíciója által látszólagos szabadsággal rendelkezik, mégis folytonos megalkuvásban éli az életét. Vajon az Yvonne-nal való találkozása kapcsán ráeszmél, felismeri esendő mivoltát, azt a kivételes lehetőséget, melyben addigi életét hátrahagyva esélye adatik egy tisztább, méltóbb életre?! Vagy továbbra is a felszínen lubickoló, de olykor csak elevickélő „élet császára” marad?! Ezek a kérdések foglalkoztatnak.

A Pukedlit a 3. emeleti művésztársalgóban játsszátok majd. Miért épp ezt a helyszínt választottad?

B. B.: Az én olvasatomban három vezérszál alakítja Yvonne történetét: a megalkuvás és a külcsín-belbecs mellett a viselkedés, az illem és etikett szabályai. A nézőket is szeretném egy picit „megmozgatni” azzal, hogy egy megszokottól eltérő helyszínt választottam.  Nem csupán az a cél, hogy megmutassak egy előadást, hanem hogy a befogadók is részesévé váljanak azáltal, hogy nézőként elgondolkodnak azon, vajon „fel merek-e állni a székemről, hogy jobban lássak? Vagyok-e olyan bátor, hogy ha kitakar egy oszlop egy momentumot, odébb állok, és követem a színészek térben való mozgását?” Ez izgalmas tanulmány lehet mind a nézőnek, mind nekem.

A Pukedli műfaját tekintve inkább performansz, mint előadás?

B. B.: Nem feltétlenül szeretném definiálni és konkretizálni a műfaját, épp attól izgalmas, hogy különböző műfajok határán billeg: előadás, performansz, installáció, mozgásszínházi produkció. Van története, egy erőteljes drámája, ezáltal színházi formát ölt, de közben nagyon mozgalmas és szerteágazó, a nézők között és körül játszódik.

Nagyon érdekes látványvilága van az előadásnak, melynek egyik színfoltja a jelmezek különlegessége, ezek funkciójáról beszélj egy keveset.

B. B.: Olyan anyagokat kerestem, amelyek akusztikailag meg tudnak szólalni: sercegő, zizegő, irritáló hangok, ahogy Yvonne a herceget irritálja közvetlenül, úgy közvetetten a térben jelen legyen ennek kivetítése. Nem technikai megoldást választottam, a ruhák anyagai hozzák létre: lufikat, pukkancsanyagot, zacskókat, újságpapírt használunk.  

Milyen könnyedséggel vagy nehézséggel jár az, hogy nemcsak rendezőként vagy jelen, hanem játszóként is?

B. B.: A Pukedliben nem okoz nehézséget, a Hajszában annál inkább. Ez utóbbiban kompozíciók vannak, szólamok, és az én részemet, saját magamat nem látom az egészben, emiatt nem tudom, hogy azt a hatást váltja-e ki, amit szeretnék. Egy kimondottan táncos előadásban ez nagyon nehéz, ha én is részese vagyok.

Az alkotásban az is furcsa, hogy az alkotó számára maga az út sokkal izgalmasabb tud lenni, mint a végeredmény, hiszen egyfajta „önismereti képzés”, egy olyan tanulási folyamat, amely határozottságot, tiszta látásmódot és akaraterőt igényel.  

A Hajszáról beszélj egy kicsit. Mi inspirált leginkább?

B. B.: Két örök érvényű alkotást választottam, hogy egy újragondolt változatban, egyéni megfogalmazásban mutathassam fel az értékről mint fogalomról alkotott gondolataimat. Botticelli Vénusz születése című festménye és Ravel Bolerójának zenei anyaga ihlette mondanivalómat. Ebben − szándékom szerint − a születés, a beteljesedés és az elmúlás is benne van a maga asszociációkra alkalmas lehetőségeivel, az értékes és értéktelen, a maradandó és a talmi szembeállításával. A Hajsza cím az időhiánnyal való viaskodást jelenti, az értékek elherdálását, a felszínes, a felületes napi csillogást és az élvezetek hajszolását.