A fiatalság forradalma

2016. 10. 17.

Október elsején volt az 56 csepp vér című musical premierje a Vörösmarty Színházban. Szikora Jánossal, a teátrum igazgatójával, az előadás rendezőjével beszélgettünk a darabról, az 1956-os emlékeiről és a forradalmi események kapcsán a fiatalság akkori és mostani életlehetőségeiről.

Szikora János rendezés közben

Amikor elkezdte az 56 csepp vér próbafolyamatát, többször mesélt „Oroszlánról”, a darab ötletgazdájáról. Milyen volt az Önök kapcsolata? Mikor ismerkedtek meg Pintér Tamással, miben tudták inspirálni egymást a közös munkák során?

SZ. J.: Pintér Tamás már akkor Oroszlán volt és élő legenda, amikor én még csak Szikora János főiskolai hallgató. Főiskolás koromban nem ismertem személyesen, csak a legenda érintett meg, láttam azokat a munkákat, amik a nevéhez fűződtek. A pályám elején Miskolcon rendeztem egy Romeo és Júlia előadást, amit nagyon mozgáscentrikusan és akciógazdagon képzeltem el – ez volt az első olyan munka, amikor vettem a bátorságot és meghívtam Oroszlánt. Időnként még lejátssza a televízió, és amikor újranézem a vívásjeleneteket, amit Gáspár Tibor és Mihályi Győző művelnek, meg körülöttük a srácok, hát arra még ma is azt mondom, hogy nagyon rendben van. A barátságunk fura módon mégsem ehhez az akcióhoz kötődik. Volt az előadásnak egy nagyon megrázó pillanata, a végén. Az egyik összpróbán Tamás ott ült mellettem, és egyszer csak megfogta a kezemet, és azt mondta, „na, b..d meg, megríkattál”. Pintér Tamást nem sokan látták sírni, nekem ez megadatott. Ott, abban a pillanatban, azt hiszem, megérintettem a szívét és azt gondolom, ettől a pillanattól kezdve fogadott a barátjává.

A miskolcit nagyon sok közös munka követte, és igazi barátság alakult ki köztünk munkától függetlenül. Volt neki egy vitorlása, a nyarak boldog időszaka volt, amikor kint hasítottuk a vizet, énekeltük a „ton-te-te” nótát, és álmokat szövögettünk. Tamásról tán kevesen tudják, hogy valószínűleg azért vált híres kaszkadőrré, mert több volt, mint kaszkadőr: ragyogó dramaturgiai, rendezői érzéke volt, és színésznek sem volt utolsó, amit tudott magáról, és ha lehetősége adódott, élt is vele. Imádtam a humorát, könnyen ráhangolódtunk egymás életszeretetére. Mindketten rajongásig szerettük a nőket, ez általában a társalgásaink alapja volt.

Tamásnak rengeteg megvalósíthatatlannak tűnő ötlete volt, egy ilyenből nőtt ki az 56 csepp vér is. Emlékszem, ha valamelyik álmunk megvalósult, erősen egymás tenyerébe csaptunk és csak annyit mondtunk: „megcsináltuk!” Rövid, férfias gesztus volt, ami befejezett egy álmot.

Szikora János és Pintér Tamás

Ott volt tíz évvel ezelőtt az 56 csepp vér születésénél. Akkor milyennek látta a történetet, az ötletet?

SZ. J.: Kezdettől fogva ott voltam, gyakorlatilag rendezőként társultam a csapathoz, hiszen eredetileg a Szolnoki Szigligeti Színházban mutattuk volna be. Ahogy azonban telt-múlt az idő, egyre jobban megjött az étvágy, kezdett a projekt túlnőni a Szigligeti Színház falain, így megcéloztuk a szolnoki sportarénát helyszínnek. Aztán arra gondoltunk, ha már a szolnoki sportarénában lenne, akkor miért ne vihetnénk el az ország többi arénájába is, ebből a logikából pedig egyenesen következett, hogy minek körbeutazni a fél országot, ha egy központi helyen, a budapesti Papp László Sportarénában is megrendezhetjük. Ahogy nőtt a lépték, elveszítettem a hitemet, azt is mondhatnám, elgyávultam. Voltak ötleteim a darabra, de ahogy egyre nagyobb és nagyobb lett a dimenzió, azt éreztem, hogy amiket én elképzeltem a szövegről meg a zenéről, azt ilyen léptékben nem tudom megvalósítani. Először csak kedvtelen lettem, aztán eljutottam a drámai döntésig, amikor kénytelen voltam bejelenteni a fiúknak, hogy más rendezőt kell keresniük, mert nem tudom vállalni. Horváth Péter, aki nemcsak író, hanem kiváló színházi ember, rendező is, átvette a stafétabotot. Én így fokozatosan kivonódtam ebből a tervből, bár ott maradtam a háttérben és drukkoltam, hogy sikerüljön. Csepelen, egy óriási, lepusztult gyárépületben próbáltak embertelen, színházidegen körülmények között, többször meglátogattam őket. Gigászi, heroikus munka volt. Ott voltam a premieren, láttam a dübörgő, nagy sikert, és úgy éreztem, egy kicsit én is részese vagyok.

Az akkori ötletei mennyire nyertek teret most, a fehérvári előadásban?

SZ. J.: Teljesen újragondoltam, egyetlen dolgot kivéve, ez tulajdonképpen a kerettörténet. Amikor annak idején beszélgetni kezdtünk a darabról, elmeséltem Mihály Tamásnak és Horváth Péternek, hogy én szeretném ezt az előadást úgy kezdeni, mintha Szent Iván-éj volna és a fiatalok tüzet ugranának. Ez nagyon tetszett mindenkinek, de Péter azt mondta, hogy ehhez nem ír külön jelenetet, így Tamás komponált egy nyitányt, ami kifejezetten a tűzugrás víziójához készült. A Sportarénában, az ősbemutatón felhangzott ugyan a nyitány, de a tűzugrás nélkül. Most, amikor elővettem a darabot, ebbe a víziómba kapaszkodtam, ennek a keretébe ágyaztam az eseményeket.

Többször hangsúlyozza, hogy a fiatalok csinálták az ’56-os forradalmat. Nekik is szól ez a musical?

SZ. J.: Az volt Tamás víziója, hogy olyan előadást kell színpadra állítani, ami a mai fiatalokat megérinti, mert úgy tudnak azonosulni ezzel a fontos történelmi pillanattal, ha látják, ugyanolyan fiatalok álltak ki az érdekeikért, jelenükért, jövőjükért, mint ők. Ennek a víziónak kellett formát keresni, így jött a Romeo és Júlia történet. Én azóta is éltetem magamban Tamás elképzelését.

Van személyes emléke ’56-ról?

SZ. J.: Hatéves voltam 1956-ban, de elég sok mindenre emlékszem. A Margit körúton laktunk, közel a Margit körúti fegyházhoz és a Széna térhez, ami a harcok egyik tűzfészke volt. A ház több belövést is kapott, sok időt töltöttünk a pincében, a mai napig emlékszem az ott szorongó családokra; időnként, amikor tűzszünet volt, fel lehetett szaladni a lakásba.

A legerősebb emlékem az, amivel a próbafolyamatot is indítottam: a Margit körút és a Jurányi utca sarkán volt egy nagy barikád, amit a felkelők építettek, a Moszkva tér felé már az oroszok voltak és a velük kollaboráns magyarok, lefelé a forradalmárok és a tankok. A kordonon egy szűk gépkocsinyi átjáró volt, amit vaskapuval torlaszoltak el, éjjel-nappal fegyveres őrség volt a barikádon, ami 2-3 méter magasan állt. Egy alkalommal, éppen tűzszünet volt, édesanyámmal felmentünk a lakásba, kimentünk az erkélyre szétnézni, és azt láttam, hogy a Moszkva tér felől jön egy vöröskeresztes teherautó, ponyvával letakart testek hevertek a platón, nem lehetett tudni, hogy hullák vagy sebesültek. A vöröskeresztes autó odaért a torlaszhoz, megállt és dudált. Akkor a forradalmárok kinyitották a torlaszt, hogy tovább tudjon menni. Amikor a barikádon túlra ért, befékezett, a ponyva alatt fekvő testek felugráltak, a fehér köpenyek alól géppisztolyok kerültek elő és halomra lőtték a forradalmárokat. Ennyit láttam, aztán anyám berántott az erkélyről és menekültünk. Nekem ez az egyetlen összefüggő emlékem ’56-ról. Akkor nem értettem az összefüggéseket, de azt gyerekként ösztönösen éreztem, hogy itt valami nagyon nagy gazemberség van. Ez a csúnya csel, kabát alól elő a géppisztolyokat, nos, ez gyakran kísért azóta is.

Ezek az emlékek valahogyan visszaköszönnek az előadásban?

SZ. J.: Ezeket az emlékeket a kontroll nélküli katonai brutalitásba tudom belefogalmazni: van egy villanás a Váradi Eszter Sára bluesszáma alatt, amikor teljesen védtelen gyerekeket lőnek le ávós katonák.

Mit gondol, miért szükséges néha szembesülnünk a történelmünkkel?

SZ. J.: Szerintem nem néha, hanem mindig hasznos és fontos, mert nagyon nehéz eligazodni a jelen dzsungelében, ha az ember nincs tisztában a gyökerekkel, és azzal, hogy bizonyos történetek vagy ellentétek honnan erednek. 1956 az én számomra nemcsak heroikus, hanem végtelenül drámai és tragikus mozzanata a magyar történelemnek. Az események lekönnyített verziója, hogy ez egy magyar−szovjet ellentét volt. Az igazán durva az, hogy a dolgok mélyén ez egy magyar−magyar ellentét volt, nevezetesen, hogy a szovjet hatalommal kollaborálók és az ebből a hatalomból és ideológiából nem kérő magyarok megosztották az országot, az embereket. A forradalmi eseményekben a legtragikusabb, hogy az országnak ez a két fele esett egymásnak.

Horváth Péter hangsúlyozta, hogy politikamentes a darab. Ön is így látja?

SZ. J.: Tudjuk nagyon jól, hogy az orosz tankok döntöttek el mindent, de mégsem itt van a lényeg. A lényeg ott van, hogy az orosz tankok mögé beállt nagyon sok magyar; és sokan arra a kérdésre, hogy menni vagy maradni, azt válaszolták, hogy menni. Ezt azért is tartom fontosnak hangsúlyozni, mert elmenni ebből az országból vagy itt maradni, napjainkban is, noha egészen más előjellel, de nagyon komoly, és a fiatalok számára drámai kérdés. Mit lehetett tenni egy ilyen forradalom végén? Maradni, és akkor az a pusztulással egyenlő, vagy elmenni, ami akkor úgy tűnt, hogy az élet; esetleg bízni abban, hogy akik maradnak, azoknak lesz annyi erejük, hogy változtassanak a dolgokon. Talán ebből is kiderül, hogy én lelkileg és erkölcsileg is azok mellett állok, akik itt maradnak. Ez valószínűleg abból fakad, hogy az én egyéni választásom is ez volt. A pályám kezdetén nagyon élesen szembekerültem az akkori regnáló hatalommal, gyakorlatilag egy politikai konfliktus miatt 24 óra alatt a győri színház művészeti vezetői állásából az utcán találtam magam. Behívattak a parlamentbe és ezt mondták: „döntse el, maga mi akar lenni, rendező vagy mártír”. Ezalatt azt értették, hogy ha ellenzéki tevékenységet akarok folytatni, akkor garantáltan mártír leszek és ebben az országban nem fogok rendezni; vagy pedig rendező leszek és csöndben maradok. Ha nem akarok csendben maradni, még egy lehetőségem van, kapok egy útlevelet és hagyjam el az országot. Úgy döntöttem, hogy maradok, és nem tartottam kollaboránsnak magam, mert nem is váltam azzá. Úgy érzem a mai napig, hogy helyesen döntöttem. Kétségtelen, hogy egy nagyon kemény konfliktusban én a maradást választottam. Az én életem súlyával azoknak a választását tudom erősíteni, akik úgy határoznak, hogy maradnak, itt élnek és itt keresik a boldogulásukat.

Milyennek látja a darab két fiatalját, Julit és Robit?

SZ. J.: A fiút egy igazán pacifista, széplelkű ifjúnak látom, akinek nem sok köze van az akkor megélhető élet valóságához, egy kicsit légben járó. A lányt úgy látom, sokkal inkább két lábon áll a földön, ő az, aki ebben az egész szerelmi kapcsolatban aktívabb, kezdeményezőbb, és nem véletlen, hogy ebben az előadásban ő az, aki túlél, és csak úgy tudja elképzelni a boldogságot, ha elhagyja az országot. Ez egy érdekes verziója a történetnek, mert eredetileg nem így volt megírva. Eredetileg a két szerelmes együtt hal meg a betörő orosz tankoktól. De ahogy haladtunk előre a próbákkal, sokkal drámaibbnak tűnt az a verzió, ami egyébként bele van fogalmazva az utolsó közös duettjükbe, hogy ezek nem fognak együtt maradni. A lány el akar menni, a fiú itt akar maradni. Szétválasztottuk hát őket, és kíváncsi voltam, amikor lehívtam az első összpróbára Pétert és Tamást, hogy mit fognak hozzá szólni. Nagyon örültem, hogy megerősítettek az elképzelésemben. Mert részben életszerűbb ez a választás, ugyanakkor mérhetetlenül tragikus.

Az 56 csepp vér látványterve milyen ötlet alapján született?

SZ. J.: A történet rendkívül sok helyszínen játszódó filmszerű, rövid jelenetekből áll. Ilyen esetben a rendező vagy olyan díszletet talál ki, ami megjeleníti az összes helyszínt, vagy kitalál egy olyan díszletet, ami önmagában alkalmas a sok helyszín befogadására. Engem mindig izgatott a film és a színpad képeinek valamiféle közös összemontírozása, nagyon régóta használom ezt a technikát. Piscator óta ennek komoly hagyománya van és én szívesen nyúltam hozzá, mert tudtam azt, hogy ebbe az előadásba sok filmszerű hatást szeretnék beépíteni. Az első verzióban az volt az elképzelésem, hogy nem lesz díszlet, csak óriási vetítőfelületek, négy vagy hat, amelyek folyamatosan mozgásban vannak, mindegyiken más és más vetített kép van, és ezek együttese adja ki a játékteret. Ezt azonban egyszerűen nem lehetett kifizetni, és ekkor Szendrényi Évának támadt egy nagyszerű ötlete, ami az 50-es évek épített dísztribünjeire emlékeztet. Ezeknek a dísztribünöknek volt egy jellegzetes alkotórésze, a tipikus szocialista-realista frízek alkalmazása, ahol a munkásosztályt, a parasztságot és a vele szövetséges értelmiséget, időnként az őket védő katonaságot is egy idealizált csoportképpé formálták. Máig sem tudom megemészteni, ezek tényleg komolyan gondolták, hogy az antik görögöket másolják? Vagy csak gátlástalan cinizmus volt az egész? Mindegy.

Így egy két részből álló dombormű és két vetítőfelület alakítja a teret, ezek együtteséből valósult meg a díszlet.

Megvolt a székesfehérvári bemutató. A végeredmény mennyire hasonlít az elején elképzeltekre?

SZ. J.: Úgy érzem, hogy kitakarítottam a lelkem zugaiból mindent, amit éreztem és gondoltam erről a történetről és témáról. Remélem, a nézőkben is marad meg belőlük valamennyi.

Az előadás a Magyar Állami Operaházzal együttműködésben jött létre, az Erkel Színházban 2016. október 23-án és 31-én lesz látható.

Képgaléria