A Vörösmarty Színház a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében ősbemutatóra készül: Robert Musil A rajongók című színművét Szikora János állítja színpadra. A jelmezeket a rafináltan érzéki anyagok mestere, Zoób Kati és Divatháza álmodja meg. Musilról, színházról és divatról kérdeztük Zoób Katit.

Divattervezőként többször dolgoztál színházi produkciókban. Hogyan és mikor találkozott a tervezői munkád a színház világával? Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Z. K.: A pályakezdésem a színházhoz kötődik: egy sokképességű kreatív műhelyt hoztam létre,  azzal a szándékkal, hogy színházaknak dolgozzunk. Az első kollekciómmal, pályám elején, egy színházi jelmezshow-t szerettem volna létrehozni. Aztán kiderült, hogy divatbemutatót csináltam. Ugyan nem állt szándékomban a divattal foglalkozni, mindig is a színház vonzott, de valahogy úgy hozta az élet, hogy a mindennapi világomat a divat tölti ki. Színházi emberként véletlenül egy divatvonalat alakítottam ki, divattervezőként pedig fantasztikus színpadi produkciókban vehettem részt.

Negyedszer dolgozol Szikora Jánossal. Milyen élmény volt A rajongókszövegével találkozni?

Z. K.: Nagyon komplikált, rendkívül érzékeny darab. Érzelmekkel és gondolatokkal kísérletező mű, kifinomult nyelvezettel, négy emberről, akiket lelki és szellemi hasonlóságok fűznek össze, és ellentétek választanak el. Sok összetevős a rajongás részemről is, nagyon megfogott az a speciális létezés, amiben a szereplők élnek. Musil szellemiségének rétegei kísérleteznek az én érzékeimmel is. De, ha János nélkül olvasom, soha nem érintett volna úgy meg, mint általa. Az ő rendezői intellektusán keresztül egy egészen egyedi értelmezést és világot kapok.  

Nem típusfigurákat vonultat fel Musil, hanem nagyon bonyolult karaktereket. Milyenek ezek az emberek öltözékkel jellemezve?

Z. K.: Tamara de Lempicka világát idézte fel bennem A rajongók története. Festészete hatásosan megfogalmazza a korszak  ikonikus figuráinak jellemvonásait, általa látni lehet  az új szépségeszményt, fanyar humorral és dús allegóriákkal. Ő indította el a gondolataimat, és a 20-as évek illusztratív és képzőművészete segítségével építettem fel a szereplők öltözékeit a különböző jellemekre. A húszas években kezdődő minimalizmusban látszólag minden nagyon egyszerű, de mégis komplikált és kifinomultan ravasz lesz. De János nemcsak a szereplőket, hanem a napszakokat is szeretné jelezni a ruhákkal, világos-sötét tónusokkal.

A jelmeztervezés fázisaiban az érzék, érzés mondja ki, hogy mi lesz a jó választás, vagy ez ennél sokkal tudatosabb folyamat?

Z. K.: Tudatos és ösztönös egyszerre, mert mindenhez alkalmazkodni kell, író, rendező, színészek, színpadkép, számtalan inspiráció. Ráadásul ebben a diffúz fényű térben a színeknek például különleges jelentősége lesz.