A Rózsavölgyi Szalon először működik együtt a Vörösmarty Színházzal. Mit szabad tudnunk arról, hogy az első közös produkció rendezője pont Ön az?

K. I.: Az én személyem ebben másodlagos, itt az elsődleges a két színház között létrejött kapcsolat, én csak egy járulékos elem vagyok ehhez. Mivel mind Lábodi Ádám, mind Hirtling István a Vörösmarty Színház tagja, kézenfekvő volt, hogy ez legyen az első együttműködés.

Ezek szerint a színészekhez választotta a darabot.

K. I.: A felkérés a Rózsavölgyi Szalon részéről úgy érkezett, hogy Hirtling Istvánhoz és Lábodi Ádámhoz keressek darabot, aztán több ötlet közül választottuk ki Szikora Jánossal, a Vörösmarty Színház igazgatójával és Zimányi Zsófiával, a Rózsavölgyi vezetőjével közösen a Rejtélyes viszonyokat.

Miért pont erre esett a választásuk? Miben látja a darab erejét?

K. I.: Rendkívül izgalmas a történet, és fantasztikus lehetőség a színészeknek. Mélyre kell ásniuk magukban, a saját életükből olyan személyes dolgokat kell megfogalmazni, ami megterhelő, de ugyanakkor szép feladat. Mindkét színész számára – úgy gondolom – jutalomjáték a két szerep, de egyben rettentő nehéz feladat is.

Mi miatt nehéz felépíteni ezeket a szerepeket?

K. I.: Hétköznapi kérdéseket fogalmaz meg a történet: élet-halál, szerelem, barátság, művészet, alkotás – így könnyen közhelyessé válhat az előadás. Éppen ezért a színészeknek nagyon őszintének kell lenniük, amihez elengedhetetlen, hogy saját magukból fogalmazzanak. Az alkotói folyamat és a rendezés munkája egyfajta pszichológiai élve boncolás: az ember előássa magából azokat az élményeket, amelyek valamikor megtörténtek vele, vagy legalábbis ismerősek, ezekről személyesen és őszintén kell beszélnünk, és ez megterhelő tud lenni. De ha ezt nem tesszük meg, megmaradunk az általánosság szintjén. Abban meg semmi érdekes nincs.

Milyen az az Abel Znorko, akit Hirtling István alakít?

K. I.: Nagyon tüskés, magányos ember, aki egy önkéntes száműzetést választ a művészetért: egy szigeten él, írással tölti ki az életét. De hogy miért ezt teszi, arra a darab ad választ – és ezt nem szeretném elárulni a bemutató előtt. Kicsit olyan ez a darab, mint egy bűnügyi történet, szép lassan fejtődnek fel a titkok. Idő kell, amíg kezd derengeni, mi is a kapcsolat a két ember között, akik látszólag vadidegenek egymás számára. Egy riport az ürügy, ami miatt találkoznak, de mindkettőnek szándéka van a másikkal.

Lábodi Ádám Erik Larsenét milyennek látja?

K. I.: Bonyolult figura, de róla még kevesebbet tudok elárulni. Larsen fiatal és szintén magányos, csak másképp: társas magányban éli mindennapjait.

Két helyszínen fogják játszani: a Rózsavölgyi Szalonban és a székesfehérvári Pelikán Kamaraszínházban. Mennyiben határozza meg az előadást egyik-másik tér, egyáltalán befolyásoló tényező-e?

K. I.: A Rózsavölgyiben egy kávéházhoz hasonló a tér, a színészek a nézők között játszanak majd. Azt a fajta lelki kitárulkozást, amiről fennebb beszéltem, nagyon közelről, intim körülmények között láthatja majd a közönség. Minden gesztusnak, pillantásnak, mozdulatnak sokkal nagyobb jelentősége lesz ilyen közelről. A Pelikánban a nézőtér és a színpad között élesebb határ van, mint a Rózsavölgyiben, de azért ott is megtartjuk az előadás intim hangulatát.

Hogyan nyilatkozik a közös munkáról?

K. I.: Nagyon élvezem. Jó ideje csak filmekben dolgoztam, úgyhogy hiányzott már a színházi munka. Hirtlinggel több mint harminc éve jó barátságban vagyunk, osztálytársak voltunk a Színművészetin, dolgoztunk már korábban is együtt, aminek nagyon jó eredménye lett, és már régóta tervezzük, hogy teret kellene biztosítani újra egy közös munkának.

Meghatározza-e a színházi rendezéseit a filmrendezői identitása?

K. I.: Nem hinném. Inkább befolyásol a színészi énem, igaz, nem gyakorlom már szinte egyáltalán, de nagyon fontos támpont abban, hogy tudjam, milyen fent lenni a színpadon, milyen egy szerepet megfejteni. A színészi gyakorlatomat és múltamat fontosnak tartom rendezéseim szempontjából.