„Nem rendezek, csak szeretek beszélgetni” – Interjú Cserhalmi Györggyel

2015. 10. 08.

Milyen érzés a nyár után visszajönni és új lendülettel elkezdeni próbálni a Tizenkét dühös embert?

Cs. Gy.: Nem tudok konkrét érzést megfogalmazni. Volt már egy úgynevezett előbemutatónk májusban, ez járt némi tanulsággal. Ha ezeket a tanulságokat be tudjuk építeni, akkor az nagyon jó érzés lesz. De mindenképp igyekszünk frissíteni a meglévő anyagon.

Mi változott május óta?

Cs. Gy.: Hosszú volt a nyár, sok minden történt a világban, Magyarországon is, így véletlenül még aktualitást is nyert a darab. Nem mintha maga a mű csak úgy l’art pour l’art került volna a színház műsortervébe. A meglévő aktualitások mellé még jött valami plusz, amit úgy kellene beépíteni, hogy ne lógjon ki, szervesüljön, ahogy szokták mondani. 

A Tizenkét dühös embert a társulathoz választotta?

Cs. Gy.: Soha nem választok, én nem rendező vagyok, hanem színész, akit néha megbíznak egy-egy rendezéssel. Mondhatnám azt is, hogy amit nem vállalnak, azt én megcsinálom. Meg hát vannak kedves kolléganőim és kollégáim, akikkel rég gondolkodom valamilyen közös munkán, de valahogy a szereposztások sohasem boronáltak minket össze. Most, a Tizenkét dühös ember esetében én állíthattam össze a szereposztást, tulajdonképpen adódott egy optimális felállás, és én éltem ezzel a lehetőséggel. Remélem, nem vissza.

A Mesterkurzus esetében is így volt?

Cs. Gy.: Az egy bonyolultabb ügy. Budapesten kellett volna megrendeznem, de nem úgy álltak össze a csillagok, hogy vállalható legyen; és amit Pesten elvesztettem, azt Fehérváron hatványozottan kaptam vissza. Eddig elég szép karriert futott be az előadás, aminek nincs vége, folytatódik Budapesten az Átrium Film-Színházban. Az a darab teszi a kötelességét, és ez örömmel tölt el.

Mi motiválta, hogy belevágjon a rendezésbe?

Cs. Gy.: Nem rendezek, csak szeretek beszélgetni a színészekkel. Megbeszélem a dolgokat, nincsenek ún. rendezői elvárásaim, nem maga a rendezés ambicionál, hanem az együtt gondolkodás.

Hogyan instruálja a színészeket? Ha egyáltalán lehet ezt a szót használni ebben az esetben.

Cs. Gy.: Inkább következetességnek nevezném: amiben megegyeztünk, abban nem engedek eltérést, mert akkor egy pataknak több medre lesz.

Amióta rendez, más szemmel figyel saját magára a színpadon? Vagy ez nem tudatos.

Cs. Gy.: Nem jellemző. Van bennem egy úgynevezett látásmód, ami a különböző előadásoknál meglévő teret másképp kezeli, azon kezdek gondolkodni, én hogyan tudnék belenyúlni. A Tizenkét dühös ember esetében együtt alakítottuk ki a teret, addig próbálgattuk, amíg mindnyájunk számára kialakult egy elfogadható, optimális helyzet.

Létezik olyan, hogy mindenki számára elfogadható helyzet?

Cs. Gy.: Igen. Egy kis egymásra figyeléssel el lehet érni. Bizonyos értelemben össze vagyunk zárva, és nemcsak egy színdarabra korlátozódnak a beszélgetések, hanem itt élünk együtt egy életet. Ebben az életben ugyanúgy megismerjük egymást, és ennek megfelelően az ember – ronda szóval – manipulálja azokat a lehetőségeket, melyeket ad egy ilyen társulat.

Hogyan áll össze egy színész és hogyan egy rendező identitása?

Cs. Gy.: Az identitáskérdés számomra egy meredek helyzet, mert feltételez egy valamitől valameddig viszonyt, amiben meg kell határozni az életet, ami ugye halad előre, és az ember mindig változik benne.

Ősztől a kaposvári egyetem elsőéves színészhallgatóinak osztályfőnöke. Honnan indul a közös munka?

Cs. Gy.: Az én életemben ez egy merőben új helyzet. Az tény és való, hogy azok a beszélgetések, melyeket már negyven éve folytatok a szakmában, valamit kialakítanak az emberben. Nemcsak a színházról és a színészről, hanem magáról az életről, hogyha van ilyen. Márpedig úgy gondolom, hogy jó néhányunknak megvan a maga élete, és nemcsak élete, hanem a sorsa is. Ezt a két fogalmat nem keverném össze, hogy mi a sors és mi az élet – az az igazság, hogy nem nagyon tisztázódott bennem ez még. De azt tudom, hogy az életnek van sorsa, és a sorsnak van élete. Van egy csomó kacat, amit magasztosabb szóval tapasztalatnak hívunk – ezeknek kellene adni valamiféle kronológiát, amitől értelmessé válhatnak. És ezt kellene odaadni az osztálynak, ami merőben fiatal emberekből áll. Mindennek az alapja – ami az én legnagyobb hiátusom volt fiatalkoromban –, hogy az önismeret nehezen alakul ki, illetve nincsen egyenes útja, járja a maga labirintusait, és nagyon sokszor kerül tévútra. Feltehetjük a kérdést, mi az, hogy önismeret? A színház egy olyan leleplező hely, ami az összes hantát, tévedést, elfedést, sunnyogást kinyitja és fölfedi, leporolja és lemezteleníti. Az borzasztó rossz, amikor az emberek elkezdik önmaguk sorsát, helyzeteit, megéléseit takargatni, szégyellni. Ha az ember önmagához közelebb kerül, sokkal elfogadóbb a világgal szemben is. Egy színész életében ez az elfogadás a lényeg.

Az osztályától azt kéri, olvassák a Példabeszédek könyvét. Miért tartja ezt fontosnak?

Cs. Gy.: Mert minden benne van: több ezer éve ezeket tudjuk, ezeken belül tudunk mozogni. Az, hogy az ember forgat egy ilyen alapművet, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nagyon erős kötődése vagy megrögzöttsége van az égi-földi, ezoterikus dolgokhoz. Ellenkezőleg: vannak követhető sorsok, az egész Genezisnek van egy olyan folyamata, ami költőivé teszi, ugyanakkor jelen van a mítoszok brutalitása, minden együtt van, ami az emberre jellemző, és amivel kénytelen együtt élni. A Biblia hosszan tartó olvasmány: tizenéves korom óta olvasom, és még mindig tart ez a folyamat. Azért emeltem ki a Példabeszédek könyvét, mert aki még soha nem találkozott a Bibliával, innen el tud indulni, kíváncsivá tud válni.

Milyen feladatok várják ebben az évadban az osztályvezetésen kívül?

Cs. Gy.: Bagó Bertalannal fogok együtt dolgozni a Velencei kalmárban. Ezenkívül van egy nagyon szerencsés összeállásunk: ebben a társulatban sok olyan színész dolgozik, aki játszik valamilyen hangszeren és jól tud énekelni. Évad végére tervezünk egy bemutatót, amiben részt vennének ezek a tehetséges emberek, beleértve az osztályomat is. Olyan lezárása lesz az évnek, ami arról is szól, hogy mennyire sokfelé ágaznak el a színészi érdeklődések, és arról is, hogy ebből mit tudunk mi együtt kihozni. A díszletet, jelmezt, zenét, mindent mi csinálnánk. Már most gyűjtjük az anyagot, reményeim szerint összeáll ebből egy olyan előadás, ami követhető, szerethető, lehet rajta nevetni, netán sírni is.

 

Képgaléria