Székesfehérváron 200 évvel ezelőtt kezdődött a magyar nyelvű színjátszás hivatalos pártolása. Ennek tiszteletére a Vörösmarty Színház december első hétvégéjén mutatja be Madách Imre örökérvényű remekművét, Az ember tragédiája 1. címmel. A drámai költeményt Bagó Bertalan, Hargitai Iván, Horváth Csaba művészeti vezetők és Szikora János igazgató rendhagyó módon közösen viszik színre, a különleges szellemi kalandról velük beszélgettünk.
Honnan jött a gondolat, hogy fiókodból előveszed Az ember tragédiáját, leporolod és újra megrendezed, sőt megrendezitek?
Szikora János: Nem akartam elővenni, nagyon mélyen feküdt ott a fiókomban. Nem is állt szándékomban, hogy újra belevessem magam, mert úgy éreztem, hogy amit én 2002-ben a Nemzeti Színházas rendezésem során megfogalmaztam, ahhoz képest, nem gondolok mást most sem a műről. Az ember tragédiáját akkor és most is az istenkeresés drámájának tartom. Miközben művészeti vezető társaimmal beszélgettünk a tragédiáról, rá kellett jönnünk, hogy a színjáték nem ér véget ott, ahol Madách befejezte. Az ember tragédiája napjainkig ható dráma, de ezt nem írta meg még senki. Képzeljük el a művet egy sokkal tágabb történelmi dimenzió átfogó folyamataként, amely nem áll meg a londoni színnél, hanem tovább folytatódik, és valahol a new yorki World Trade Center ikertornyainak leomlásakor ér véget. Ily módon Az ember tragédiája egy olyan monumentális dimenziójú gondolati kalanddá állt össze, ami már mindenképpen inspiráló volt számomra, és arra késztetett, hogy húzzam csak ki még egyszer a fiókot és lapozzak bele. És a szöveg nagyon készségesen tárt elém olyan gondolatokat, melyek engem is meglepő módon 16 évvel ezelőtt észrevétlenül hagytak.
Mindenképpen tehát egy előremutató produkcióról van szó. Hogyan képzelitek el a folytatást?
Hargitai Iván: Valójában mi a gombhoz varrtuk a kabátot, mert először az érdekelt minket, hogy mi történt a világon az elmúlt 200 évben egy történelmileg elképesztően sűrű időszakban. El kéne számolnunk az I. és II. világháborúval, a Monarchia széthullásával, a Szovjetunió megalakulásával és Európa kettészakadásával is. Tegyük fel a kérdést, hogy mit gondolunk mi európaiak erről a történelmi és kultúrtörténeti időszakról? Azt gondoltuk, hogy a kérdésekre csak akkor kaphatunk választ a folytatásban, ha előtte Az ember tragédiájának a Madách-féle változatát is színre visszük, és annak tapasztalataival esünk neki a második résznek. Felkértünk négy írót, Tasnádi Istvánt, Márton Lászlót, Térey Jánost és Závada Pált, akiknek egyenként mindössze 30 oldalba kell sűríteniük ezt az elképesztően bonyolult történelmi periódust. Ez egy elszámolása a magyar színháznak, kultúrának nekünk arról, hogy beszéljünk erről a finoman szólva is hektikus korszakról.
A teljes társulatot bevonva készül Az ember tragédiája 1., hogyan teremtitek meg az eltérő rendezői színek között a kohéziót?
Horváth Csaba: Alapvetően az összetartó pillére az előadásnak a közösségi játék lesz. Négy eltérő gondolkodású rendező, de egy társulat. Mindenképpen a kollektív társulati jelenlétre építünk mind a négyen, és ezen belül pedig nyilván számtalan színe lesz a darabnak. Ebben szerintem pont az az izgalmas, hogy nincsenek elvárásaink még egymástól sem. Talán mi is egy picit mentesülhetünk attól a nyomástól, ami ezt a művet jellemzi, az évek alatt rárakódott előítéletektől és attól, hogy az embertől elvárják, de maga a mű is, hogy fajsúlyosan rendezze meg egy rendező. Ezért fogunk tudni mi szabadabban gondolkodni.
Hiába a négy rendezői nézőpont a látványvilág közös pont lesz, segítve az egység megteremtését.
Bagó Bertalan: Igen, mert kellett egy sorvezető, ami mentén el tudunk indulni, olyan díszletet alkotunk, amit el tudunk fogadni, és mégse nyomja rá a bélyegét arra, hogy ez egy nagyon erőteljes üzenettel is bíró díszlet. Egy szakrális gondolkodásból indultunk ki és egy olyan oszloprendszerben, amit szabadon variálhatunk a színpadon, valamint megállapodtunk egy a darabot átszövő szimbólumban, a homokban. A homok rengeteg mindent szimbolizál, így többek között magát a teremtést, a Földet. Ennek a variációit fogjuk mi különböző stílusban, játéktechnikával elkülöníteni, de az egység megmarad, és éppen ezért a néző nem zavarodik meg. Egy előadást lát különböző formanyelven és játékstílusban.
