A világ rejtélyeinek bölcs elfogadása

2018. 04. 07.

Április 7-én mutatjuk be a világhírű szerző, Murakami Haruki Kafka a tengerparton c. regényének színpadi adaptációját. Az európai ősbemutatóról, valóság és álom határáról, a rejtélyes mű titkáról beszélgettünk Szikora Jánossal, a teátrum igazgatójával, a darab rendezőjével.

Mi volt az az erős primer benyomás, ami miatt vonzóvá vált a darab annyira, hogy a színrevitel mellett döntött?

Sz. J.: Szövevényes a döntés háttere, nem köthető egyetlen mozzanathoz, sőt nem is tudom, hogy voltam-e már hasonló bonyolult helyzetben. Az első olvasat után dac volt bennem, hogy én ezt nem akarom megrendezni, mert nem értem. Magamban úgy fogalmaztam, hogy ez egy olyan krimi, ahol úgy keressük a gyilkost, hogy még abban sem vagyunk biztosak, egyáltalán gyilkosság történt. Ez a nonszensznek ható megállapítás átfordította bennem a kezdeti taszítást vonzódássá, elkezdett provokálni és provokatív módon vonzani. Mindig is izgattak azok a szellemi kihívás elé állító darabok, amelyek mozgósítják mindazt a tudást, amit magamba szedtem, folyamatos kérdésekkel bombáznak, és egy pillanatig sem hagynak nyugodtan. A Kafka a tengerparton ilyen, egy provokatív szellemi kaland.

Szükséges-e ismernünk a japán kultúrát ahhoz, hogy teljes legyen a befogadás élménye? Birtokunkban kell-e lennie bizonyos kulturális kódoknak?

Sz. J.: Pontosan ennek a kérdésnek estem bele a csapdájába a kezdetek kezdetén. Nagyon sokat foglalkoztam Misima Jukióval, az ő darabjait nem lehet megrendezni a japán kultúra minimális ismerete nélkül. Azt gondoltam, hogy ez így van Murakami Haruki esetében is, de elég gyorsan rá kellett jönnöm, ez nála nem így működik, sőt az ember hiába próbálja ráerőszakolni azt, amit a japán kultúráról tudni illik, az lehullik erről a darabról. Murakaminál szándékos a japán tradícióktól való tendenciózus távolságtartás. A titok kulcsa nem a japán kultúra ismerete.

Mi a titok kulcsa? Hogyan lehet fogást találni egy érzelmekre, érzékekre építő történeten?

Sz. J.: A világra való nézésünkben. Arra tanít, hogy az ember a világot bonyolultan nézze, ne sablonokba merevedve, hanem fogadja el, hogy ez egy végtelenül szövevényes, összetett organikus rendszer, aminek a megértéséhez nem elég klisékben gondolkodni. A világra való nézésünkben van a kulcs, amivel a titka is megfejthető.

Fontos-e, hogy egyértelmű határokat húzzunk a darabbéli álom és valóság között?

Sz. J.: Az álom és a valóság tulajdonképpen olyan mátrixok, amelyek átjátszanak egymásba, pusztán az a kérdés, hogy ezekben a mátrixokban a tudatunkkal, az érzékszerveinkkel vagy pedig a tudatalattinkkal közlekedünk.

Ebben a mátrixban mennyire megragadhatók a szereplők?

Sz. J.: Ez azért érdekes, mert a darab szereplői, talán csak kettőt kivéve, olyanok, mintha egy tévé-szappanoperából jönnének, annyira egyszerűek és profánok. De a szerző nagy csavarja ott van, hogy ezek a figurák egyszer csak macskákkal találkoznak a parkban és elkezdenek beszélgetni velük. Vagy a KFC-plakátról ránk mosolygó öregúr lelép a reklámfelületről és belép a történetbe, vagy Johnnie Walker címkefigurája egyszer csak egy sorozatgyilkos képében jelenik meg. Ezek a figurák azért keveredhetnek a valóságos szereplőkkel, mert a képzelet és a valóság közötti határvonal Murakami Harukinál nem létezik.

Egyértelműen Kafka körül gyűrűzik a történet?

Sz. J.: Ő a címszereplő, és minden körülötte zajlik. Egy 15 éves fiú, aki a születésnapján megszökik az apjától, nekivág a világnak, azonban mire a történet végére érünk, egyre erősebb az a benyomásunk, hogy ez a fiú már az első pillanatban is sokkal idősebb volt, és ez egy meglehetősen érett ember önreflexiója saját magára. Noha a darab „reálisnak” nevezhető története csak néhány hetet ölel fel, ezalatt annyi minden történik Kafkával kívül és belül, amit más ember évtizedek alatt él meg. Az egésznek van egy önreflexív folyamata, végtelenül izgalmas, ahogy sajátos helyzetekben rávilágít arra, hány és hányféle út nyílik előttünk, ha hűvös nyugalommal és bölcsességgel elfogadjuk a világ rejtélyeit.

Képgaléria