|
| NEM BÁNOK SEMMIT SEM |
 |
| Lenyűgöző utazás Edith Piaf életében |
Edith Piaf: Váradi Eszter Sára
A férfi: Keller János
Zongorán kísér: Réti Anikó
Harmonikán játszik: Cserta Gábor
|
|
|
Nem bánok semmit sem
„Hiszek abban, hogy tudok valami szépet adni az embereknek” – vallotta Piaf. Mi mást szeretne közvetíteni az a színész, aki e fantasztikus személyiség arcát ölti magára? Edith barna szemét, amely a mesélő, daloló Franciaország tükre volt, ezen az estén színházunk művésznője nyitja fel. Csak győzzék állni igéző tekintetét – szerelmes, együtt érző, és pimaszul őszinte.
|
|
|
Edith Piaf arcai
Ha az ember csak egyszer is hallotta, sosem feledheti Edith Piaf hangját, aki az utcasarokról a halhatatlanságba énekelte magát. Rövid, hányatott életének fontosabb állomásait, híres dalait idézi fel az a kétszemélyes színmű, amelyet novemberben láthat a közönség a fehérvári Pelikán Kamaraszínházban.
 Edith Piaf dalai őszinte emberi érzéseket fogalmaznak meg |
A világon az egyik legnagyobb hatású énekesnő, a sanzon királynője és Franciaország nemzeti büszkesége volt Edith Piaf. Életét több film és színmű is feldolgozta: a fehérvári teátrum 2002-ben, Pozsgai Zsolt rendezésében és Váradi Eszter Sára főszereplésével mutatta be azt a Nem bánok semmit sem című darabot, amelynek rövidített változatát tavaly az ARTéria Egyesület felkérésére készítette el Váradi Eszter Sára, és a színház kávézójában adta elő Keller Jánossal. A produkció most visszatér "eredeti" helyére, színházi körülmények közé.
– Negyvenöt évvel ezelőtt halt meg, de még ma is hatalmas kultusza van a világban, főként persze Franciaországban – mi a titka Piaf halhatatlanságának?
– Dalai zeneileg, és mondanivalójukat tekintve is örökérvényűek: alapvető emberi érzésekről szólnak, ezért megunhatatlanok – vélekedik Váradi Eszter Sára. – Olyan őszintén, olyan egyszerűen fogalmazza meg ezeket az érzéseket, hogy mindenki azonosulni tud a dalaival. Negyvennyolc intenzív évet élt: szó szerint szétégette magát, mert olyan vágy és szenvedély munkált benne, ami csak így törhetett a felszínre.
– Mit lehet ebből visszaadni másfél órában?
 A férfiak rajongtak a népszerű énekesnőért |
– Hat évvel ezelőtt két évadon át játszottuk az eredeti darabot – nagyon szerettem, és nyilván a közönség is, hiszen huszonhat előadást ért meg a produkció. Már akkor sem, és most sem szeretnénk utánozni Piafot, hiszen belőle csak egy volt. De a gondolatait, a szenvedélyeit szeretném átadni a közönségnek – természetesen magamon átszűrve. Biztos vagyok benne, hogy ezek a dalok 2008-ban is nyitott fülekre és nyitott lelkekre találnak. "Hiszek abban, hogy tudok valami szépet adni az embereknek" – nyilatkozta egyszer, és szerintem a mai világban szükségünk van a jó értelemben vett szép dolgokra.
– Piaf életében fontos szerepet játszottak a férfiak, akiket most Keller János személyesít meg.
– Rengeteg férfi megfordult az életében, hiszen az érzékenysége, a szeretetéhsége miatt folyamatosan kereste a támpontokat, kapaszkodókat. Egy nagy szerelme volt, aki aztán meghalt egy szörnyű balesetben – ez is rányomta a bélyegét az egész pályafutására.
 Keller Jánosnak gyorsan kell figurákat váltania |
– Nyolc férfit kell megformálnom, nagyon gyors váltásokban – vette át a szót Keller János. – Eltelik egy perc, vagy még annyi sem, és máris más figuraként kell bejönnöm. De a produkció minden nehézsége ellenére nagyon örültem Eszter felkérésének. Annak idején többször is megnéztem a darabot, mert már elsőre is nagyon megfogott. Bevallom, megkönnyeztem azt az előadást, de még most is elérzékenyülök a történet azon pontján, amikor a bokszoló elmegy, Eszter pedig azt énekli, hogy "Összedőlhet fenn a magas ég..." Fantasztikus érzelmek vannak ebben a darabban, amit igyekszünk átadni a közönségnek. Külön öröm számomra, hogy ilyen komoly produkcióban játszhatunk együtt, mert bár eddig rengeteg darabban voltunk párok, azok zömmel operettek, vígjátékok voltak. Itt most egészen más eszközökkel kell játszani, mélységeket megmutatni – ráadásul a Pelikán Kamaraszínház intim légkörében, ahol Réti Anikó zongorajátéka mellett Fodor Papp Ferenc harmonika-muzsikájára csendülnek fel Edith Piaf dalai.
|
|
| Edith Piaf
 Edith Piaf – eredeti nevén Edith Giovanna Gassion – 1915. december 19-én született Párizsban. A francia zászló mellett ő Franciaország egyik jelképe. A „franciaság” minden jegyével. Törékenységével, érzékenységével, forradalmi elszántságával, erejével, és az ezzel járó bódulattal, tragédiákkal. Mintha a francia nemzet testesülne meg benne és dalaiban.
Anyja bárénekesnő volt, de nem ért rá felnevelni őt, ezért egy bordélyház tulajdonosnőjére bízta a kislányt. Apja, aki cirkuszi artistaként próbált megélni, időnként felháborodott és magával vitte: a kis Edith a bordélyházból az utcára került, vagy az utakat járta apjával és a cirkusszal.
Négyéves korában, amikor ismét a bordélyházban élt, egy időre megvakult, majd a csodával határos módon visszanyerte látását. Ennek későbbi élete során nagy jelentőséget tulajdonított. Apja rájött, hogy az apró, törékeny alkatú lány nem jó artistának, ezért énekeltette a párizsi utcán. A már tinédzser lány Piaf – aki továbbra is több évvel fiatalabbnak látszott valódi koránál – hamar népszerű lett „utcai körökben”.
 És mint a mesében, így, utcai éneklés közben fedezték fel, és Lepleé, a kávéház-tulajdonos elindította a pályáján. Ő adta neki a „Piaf” nevet is, ami aztán fogalom lett világszerte.
1935-ben, húszévesen énekelt először színpadon, és attól kezdve énekesi karrierje töretlen. Magánélete viszont többször megtört, a törékeny nő többször eltört, és újra kezdte. De „nem bánt semmit sem”. Rendkívül érzékeny volt mindenféle elesettség, nyomor, betegség iránt. Vagyonokat szórt szét a szegények között (de nem mindig annak adta, akinek igazán szüksége volt rá), és a második világháborúban missziós feladatokat vállalt. Járta a frontokat, a francia katonák táborhelyeit, és énekelt nekik. Sőt, ebben az időben nem is lépett fel máshol, csak katonáknak énekelt. A katonák kedvence volt.
Piaf egyébként is szerette a férfitársaságot. És jelentéktelen külseje mögött mindig ott volt egy hang, egy személyiség, amely bámulatba ejtette a férfiakat. Piaf élt is ezze a lehetőséggel, a pletykalapok tele voltak a különböző kapcsolatainak kitárgyalásával, szerelmi botrányaival. Nagy kalandja volt Yves Montand-al, akit ő indított el az énekesi pályán, de Aznavour vagy Gilbert Becaud sem maradt ki a sorból.
 Váradi Eszter Sára, Keller János |
Legnagyobb szerelme, az ökölvívó világbajnok Marcel Cerdan repülőgép-balesetben vesztette életét – Edith Piaf alól pedig kicsúszott a talaj. Számos kalandja után úgy érezte, ez a nála három fejjel magasabb, robosztus férfi az élete értelme – az ő pusztulásával Edith végképp eltévedt a saját magánéletében. Egyre inkább a kábítószer felé fordult, és bár énekelt tovább (sőt, nagyobb intenzitással, mint valaha) – de ezt a plusz erőt azonban már csak a drogok adták adhatták meg neki. Azt a boldogságot azonban megélhette, hogy látta: lemezei mindenhol, az egész világon népszerűek – különösen, ahol a franciákkal rokon lelkek élnek. A Balkánon, az oroszoknál, Amerikában... De mindezt már csak homályos ködökön át láthatta: a francia nemzet megbocsátó tapintata mellett halt meg, szinte „elfogyva”, 1963. október 11-én. |
|
Yves Montand írja:
 Edith Piaf sírja |
„Amikor meghalt, a betegágya mellett lehettem. Nem, nem jó a szó: nem meghalt, ez a kis nő egyszerűen elfogyott. Mint a gyertya. Törékeny alkata szinte eltűnt a lepedőben, a zsebkendőnyi ruha alig takart valamit a testéből. Míg látogattam, nem tűnt fel, mennyire 'nincs már' Piaf, és amikor meghalt, jöttem rá, miért: a szeme. A szemét kellett látni, és az ember mást nem is nézett rajta. Ezek a hatalmas szemek pótolták a test gyöngeségét, ezek a szemek adták az egész Edithet, és amikor énekelt, nem lehetett nézni mást, csak a szemét.
Mindannyian, akik közel álltunk hozzá, belezuhantunk ebbe a tekintetbe, ebbe a hatalmas, barna tükörbe. És amikor lecsukta örökre a szemét, akkor szűnt meg teljesen. Az ágyban már nem feküdt semmi, pár szánalmas kócdarab. Edith a mesélő, daloló szeme volt Franciaországnak, és kérdéses, tudunk-e még úgy látni, mint ő. Olyan őszintén, mélyről jövően – olyan szerelmesen és tragikusan. A temetésre elindultam, de aztán nem érkeztem meg. Nincs közöm a testéhez. A szeméből kinyíló lelkéhez volt közöm. Azt pedig ott hiba keresem.”
|
|
